Az emberről aki nem mert felnőni

Reggel felkelt és már nem azzal a nyilvánvaló egyszerűséggel tekerte meg az aznapi spanglit. Ez lesz az utolsó. Folyton ezt ismételgette magában, de valahogy mindig ébredés után, míg mielőtt a szemei kinyíltak, a papír és a zöld gubók után nyúlt.
Ez volt az utolsó, mondta a nyúzott cipője orrának mielőtt elindult az aznapi munkakereső körútjára. Ma állást fogok kapni, sőt, megtalálom álmaim állását és soha többé nem lesz gondom semmire. Aztán felhívom azt a lányt akivel pár hete az UV fény alatt találkoztam. Kékeslilán vakított a foga.
Ezt már aközben gondolta, hogy elhagyta az állásközvetítőt és belépett a legközelebbi kávézóba. Egy kávé igazán belefér, hiszen ma van a lehetőségek napja. Aktatáskával, nyakkendőben fogok járni, tornacipővel, amit nem látnak majd az íróasztal alatt. 
Persze kellene egy új cipő... ilyen cipőben sosem kapom meg álmaim állását, nem lesz enyém a kékfogú lány. Ahogy a cipőbolt felé haladt, sűrűn bozontos hajába túrt, amire jócskán ráfért volna egy vágás. Borostája gyakran szúrta az arcát.
Ha hazaértem kipróbálom azt a régi receptet, amit már olyan régóta szerettem volna. Ameddig üres az ember hasa, semminek nem lehet nekiállni! Rugdosta a kavicsokat az utcán, miután a tökéletes cipőt megtalálva a régi kis élelmiszerbolt felé tartott, ahová évek óta járt. Itt minden ugyanaz. Semmi változás. Ezért is szereti ezt a helyet. Almákat dobált a levegőbe, de közben messze járt. Otthon a sarokban porosodik egy gitár. Ki kellene próbálni már.
A bevásárlás előtt még megnézett mozit, majd szatyrokkal teli zuhant a kanapéra. Bámulta egy ideig a tv-t, végül a telefonon egy számot tárcsázott. A kijelzőre pillantva meglátta az időt: 17:45.
17:50...  A zuhany alá lépve a vízcseppek finoman masszírozni kezdték az arcát. A csengőszó ugrasztotta ki a vízsugarak alól. A pizzán sonka-gomba - 1500,-. Majd holnap főzök, ma úgyis túl késő volt már hozzá.
Másnap ahogy felkelt, továbbra sem azzal a nyilvánvaló egyszerűséggel tevékenykedett, hiszen tudta: a mai az utolsó. Ma van a lehetőségek napja.

Semmi sem az

Elképzelem ahogy egy menyasszony reggel felkel, wc-re megy, lezuhanyzik, fogat mos, majd kicsordul a könnye a szülői házban az első bálos ruhájára nézve, és az első hátsóülésre gondol amin a kocsitetőnek szegezte a talpát; az még igazi volt - gondolja.
A házasság intézménye megszűnt a maga szépségében létezni, ahogy talán csak a kisgyerekek fejében létezett mindig is. A menyasszonyra nem megy fel a báli ruhája, pedig mióta esküvőt szervez egyre csak fogy... és ma vége. Következő héten egy gyönyörű szigeten múlathatja az idejét. A férjével.
Ránéz a piros ruhájára, majd átvándorol a tekintete a fehérre, s ezzel játszik egy ideig, végül feladja, hogy a régi göncbe passzírozza magát. Letörli azt a pár könnycseppet az arcáról és felemelt állal kisétál. Jól tudja, hogy valójában csak az orrát hordja magasan. Nem is szerelmes, inkább kétségbeesett. Sokkal inkább kétségbeesett. Azért akart férjhez menni, mert félt a magánytól, de ma fél tőle a legjobban. Pedig nincsen semmi baj. Már sosem lesz egyedül.
Elképzelem a papot is ahogy reggel felkel, a nadrágjába nyúl, megvakarózik, felöltözik, leül a net elé és arra gondol nemsokára esket. Boldogan néz a tükörbe miközben a reverendáját igazgatja. Ma boldoggá teszek két lelket - gondolja. Fiatal még, így a fiatalok buzgóságával hisz abban, hogy jobbá teheti a világot. Meg aztán ott van neki Isten is.
A vőlegény úgy kel fel ahogyan bármelyik másik nap. Megdörzsöli a szemét, felül, lábait a puha szőnyegre teszi, oldalra néz, de most egyedül van. A térdeire könyököl és ahogy fokozatosan elhagyja a mély álom szféráját ahol a luxushajóján utazott jobb helyekre, ráébred milyen napot ír. Hirtelen sürgetni kezdi magát, kötelességtudóan végzi a reggeli teendőit, hiszen nem csalódhatnak benne a vendégek. Ma mindennek tökéletesnek kell lenni, mert ennyi szervezés nem mehet kárba. Ránéz a menyasszonyával közös képre és arra gondol ő az a nő, aztán még megnyálazza kicsit a cigarettát, amit végső megnyugtatásképp tekert magának, hogy mindenképp jól induljon a nap.
Szerencsés nap ez a házasságra. Gondolja az asztrológus ahogy köntösében megnyújtózkodik az ablaka előtt. Egészen szerencsés.

Majdnem tehenekről

Elmondom mi a különbség a valóság és a képzelet közt. A valóság és a képzelet, olyan, mint a tehén:

Becsukod a szemed, erősen koncentrálsz a tehénre, majd megjelenik egy széles, végenincs mező alpesi hegyekkel a távolban, mert erre tanított minket a Milka. Rosszabb esetben az ezután megjelenő tehén, lila. Jobb esetben behelyezünk egy tökéletesen tiszta, szabályos foltokkal tarkított állatot egy idilli környezetbe, valami furcsa daruval leeresztjük oda az égből, aztán elégedetten bólogatunk miután kinyitottuk a szemünket, hogy igen, ez a tehén. Hegyestől, mindenestől. A tehén jó. Akarok egyet.
Veszel egy tehenet, mert akarod, mert elképzelted és biztosan tudod, hogy a tehén az, ami hiányzik a sivár életedből. Elmész a tehéntelepre, ami egy olyan hely, ahol a teheneket tartják, mert neked nincs saját tehéntartóhelyed, meg ki is kell választanod a tökéletes jószágot, hisz' azt azért már sejted, hogy ezek a csodálatos állatok sem mind olyanok, mint álmodban. Megállsz a megdolgozatlan fadarabokból összetákolt karám előtt és ez a sok jószág mind disznó módjára dagonyázik a sárban (legalábbis reméled, hogy az ott sár), majd megcsapja az orrodat a semmivel össze nem téveszthető ammóniaszag, és az előtted nyáladzó boci épp a nyelvét próbálja felkígyózni az agyáig, ami egyébként meglehetősen nehéz feladat, tekintve az agyméretét. Mindeközben bámul, de nem tudod, hogy téged néz, vagy egészen másfelé tekintget, annyira kifejezéstelen nem csak a tehénarc, de maga az állat. A foltok sem szabályosak, mert a selymesen puhának hitt szőrbe mindenütt beleragad a sár, és egy koszos, kócos, sebes, bamba marha csámcsog előtted. Ezért jöttél. Tessék. Ez mind a tiéd lehet a valóságban - s ezentúl a képzeletedben is.

Soha ne akarj tehenet. Sokkal jobb, ha csak elképzeled tisztán, mint a szűzhó, valahol messze, az alpesi hegyek között.

A papucs esete az emancipált nővel

Egyszer az életben, légy férfi! - hangzott a határozott utasítás. A férfi, aki akkor még nem volt az, hallotta az ellentmondást nem tűrő nő szavait, átvette tőle a mosogatószivacsot és lebattyogott a konyhába.

Örök vesztes

Fájdalmat akartam okozni. Bárhogy. Szavakkal, tettlegességgel. A háború már véget ért. Nélkülem. Csak elkeseredetten ballagtam a romok között. Szerettem volna részt venni benne. Szerettem volna felmutatni valamit a későbbiekben. Kivenni a részem a bánatból, a keserűségből, az éhezésből napokon át, az átvirrasztott éjjelekből, nappalokból, a félelemből, a győzelem utáni őrületből, örömből, megkönnyebbülésből. Talán ilyen lett volna, talán nem. Ezek mind elképzelések, hiszen egyáltalán nem vehettem részt semmiben. Amit én láttam: hamu és por. Elővettem a megtépázott jegyzeteimet és írni kezdtem. Egészen másról mint eddig, hiszen a helyzet is merőben eltért az eddigitől. Az írás mindig megnyugtat. Egyetlen menekülés a kínból. Mindig mindenről lemaradtam. Sosem szeretett igazán senki. Hiányzik az életemből az első szerelem, a viták, a szenvedélyes békülések, a sírások, a nevetések. Hiányzik a család - a hétvégi ebédek, a közös kirándulások. Kutyám sem volt soha. Csak egy macska jött oda hozzám néhanapján még ott, ahol születtem, de az sem az enyém volt. A kényeztetésért cserébe úgy tett, mintha őszintén szeretne. Ahogy mindenki. A saját anyám sem szeretett igazán. Sőt még én sem éreztem magam szerethetőnek. Elkeseredetten vágytam a társaságra, hogy valakinek én jelentsem a mindent. Azt sem bántam volna ha gyűlölnek, de azt igazán. Végletes érzelmek kellettek. Elég volt a sok majdnemből és mindjártból. Egy füstölgő fémhengert rugdostam. Mindenem véres volt. Megkóstoltam a dohánnyal keveredett piros masszát a kezemen. Az ízétől képek százai suhantak át az agyamon a nemrégiben zajló csatáról. A halottak... a gyilkosok... az áldozatok... a győztesek - ha voltak ilyenek. Összeszorított fogakkal mentem tovább. Csalódott voltam. Meghasadt. Körülöttem zokogó nők és gyerekek hangját lehetett hallani. Úgy sírtak, mint a magukra hagyott állatkölykök. Életben maradtak, hát nem ez volt a cél? Segítségért könyörögtek. Odanéztem, megálltam. Egy kis vizet is elővettem, de az egészet a földre öntöttem. Mindet. Gyengék... sosem kellett igazán erősnek lenniük. Nem úgy, mint nekem. Olyan volt ez, mint a bosszú, és egyáltalán nem éreztem keserűnek. Édes volt, mámorító. Bosszú azok ellen, akik sosem vétettek nekem, azok miatt, akik viszont igen. Akik hazudtak nekem. Akik úgy csináltak, mint az a kéjsóvár macska a szomszédból. A gyűlölet úgy áradt szét a testemben, mint a világ leghalálosabb mérge. Nevetni kezdtem, ugrálni, majd tönkretettem mindent ami a közelembe került. Addig kínoztam egy félholtat, míg végül nem az életéért, hanem a halálért könyörgött. Ez megnyugtatott. Sokáig néztem hogyan száll ki belőle az utolsó szikra is. Már rég nem vert a szíve, de még mindig csak bámultam. A szemhéjai közül üveges szemgolyók meredtek közvetlen a szemembe. Sosem nézett rám senki. Sosem akartak igazán látni. Sosem gondoltak rám. Soha. Buta kifogásokkal ráztak le, igen. Pedig én őszintén szerettem őket. Leültem, megint írni kezdtem. A soraim zavarosak voltak, ahogy zavarodott voltam én magam is. Számtalanszor újrakezdtem a rövid történetet amibe belefogtam, de mindig rossz volt, mindig! Pedig tudtam, hogy az írás az egyetlen ami segíthet. Lángoló fákról, zuhanó vadászgépekről, gránátokról, bombákról, katonákról, szagokról, ízekről, érzésekről, színekről, hangulatokról, mindenről írtam, mindent összefüggésbe hoztam a csatával, azzal amire vágytam, írtam a hatalmas energiákról, a zavarról, a zavarban az összeszedettségről, a segítségnyújtásról, árulásról, eltaposásról. Mégsem volt jó. Vannak dolgok amiket nem lehet anélkül leírni, hogy átélted volna őket. Ha csak a porát látod. Azt a rettentő ürességet, az idegesítően fájdalmas segélykiáltásokat. Az én kiáltásom sosem hallották. Ellenére minden emberi hangnak, a csend nyomasztó volt. Szinte gyilkolt a hangtalanság a zajban. Az ég szürkén terült el felettem. A fák kopaszon álltak. Én ezt nem akartam. Én tenni akartam valamit, és most itt vagyok ebben az űrben. A semmiben. Az ürességben. Bágyadtság. Mikor lesz már vége? Lőni kezdtem a csendbe, hogy megszűntessem ezt a dühítő állapotot. Aztán éreztem, hogy minden sötétülni kezd, a homályba vész...
Egy üres szobában ébredtem. Csak egy darabokban heverő széket láttam, a jegyzeteimet és egy légmentesen zárható tasakot. A kezem törött volt. Hallani véltem egy régi dalt a 60-es évek végéből... A falon érthetetlen rajzok, a füzetemben kusza vonalak. Ezt neveztem én írásnak? Kinéztem az ablak rácsán. Délelőtt lehetett. Kint ragyogott a nap. Majd egy ajtóra fordult a figyelmem, és abban a pillanatban már le is nyomódott a kilincs. A legjobb barátom esett be rajta izzadtan, fehéren, mint a hó. Mindent megtett, hogy hideg kezével belém kapaszkodhasson. Görcsösen szorított, miközben bárgyú vigyora harsány, de összeszedetlen nevetéssé vált. A szeme ugyanolyan halott volt, mint a hulláé a képzeletemben. Hiszen csak az agyam szüleménye volt az egész! Éreztem, hogy nem bírom. Lassan minden kezdett világossá válni. Újra magasan kellett lennem, magasabban mint eddig bármikor. A nappali felé menet idegesen löktem félre mindenkit aki az utamba állt. Dehát sietnem kellett egy újabb adagért, hiszen az életet nem lehet 5 percnél tovább teljes valójában elviselni...

Előző életeimből II.

Mindig arra vártunk, hogy jön majd valaki akit végre eltehetünk láb alól. A közös munka megadta volna azt a hiányzó pluszt a kapcsolatunknak, de az orosz aztán sosem váltotta be a fenyegetését, értelmetlenül meg nem gyilkolunk - nem vagyunk mi állatok.

*

Rohanok az erdőben, lőnek körülöttem. Elszalad mellettem az összes fű és fa, összefolyik a zöld és a barna, érzem a szelet a hátam mögött ahogy lök előre, érzem a lábaim alatt a talajt, rohanok a kitaposott ösvényen, majd arról letérve osonni kezdek a bokrok között amíg egy odúhoz nem érek. Rókalyuk. - gondolom. Kíváncsi fajta lévén lassan, halkan közelíteni kezdek felé, hátha megpillanthatom odabent a vörös kis jószágot ahogy remegve gubbaszt a kölykeivel, mikor a tappancsom megcsúszik a lyuk szélénél én pedig bent találom magam. Kinézek és kifelé már tisztán látom magam szembe jönni, az arcomon a felismeréssel: rókalyuk. És akkor ránézek, ő visszanéz, én pedig remegve gubbasztok a hátsó lábaim rejtekében az orrommal, látom magam egyre közelebb jönni, mikor megcsúszom, pont úgy ahogy az előbb és beesem a lyukba. Rókák vagyok, mire a puskacső benyúl a résen. Aztán csend van és futkosok magammal az örök rókamezőkön.

Az utolsó homo sapiens sapiens

Annyira meghatározta az életét, hogy miután a gyermekláncfüzér-szerű titok utolsó darabja is elhagyta egy kis keserű kutyatejet cseppentve a szája szélére, azonnal meghalt.

Pedig eddigi tudomásunk szerint ő volt az egyetlen ma élő ember, aki minden teliholdkor vadkacsává változott.

Bűnösnek neveztek

Bűnösnek neveztek, mert megbocsáthatatlant tettem. Bűnösnek éreztem magam, mert megbocsáthatatlant tettem. Bűnösnek neveztek, de csak a szemükkel tették. Vezekeltem, de meleg takaró alatt és altatásban tettem. Pár évtizede az életemmel fizethettem volna egy ilyen bűnért, most még a kezemet fogva sírtak is, velem együtt, mellettem. Sírtak még a világ másik végén is, Amerika egy eldugott zugában. Folyatták a könnyeiket, mert nem tudtak mit kezdeni a sajnálattal teli megvetéssel.
Aki hozzám hasonlót él át, sok íratlan szabályt szeg meg egyszerre és mindezt a szerelem nevében, mert azt hiszi így elbújhat az istene, az emberek elöl.
Lemezteleníti magát egymás előtt két ember, mielőtt búcsút mondanának. Gyűlölik a gondolatot, hogy nem lehetnek többé együtt és ettől soha nem érzett szenvedéllyel ölelik egymást, a lehetetlent akarják, együtt lenni, a testük csupaszon simul egymásnak a fizika törvényeit sértő alapossággal, de az egész tettük annyira sértő és szemérmetlen, hogy elrejtőznek egymás szemében.
Ez szeretkezés volt, igaz? Ezt kérdezte.
Bűn volt, megbocsáthatatlan. Ahogy minden szerelem az. Ahogy minden lázadás az.
Egy gyereknek nem lehet gyereke. Így verik le ezeket a szerelmes lázadásokat, mert ha valaki túl erősen lázad, nem árt véres példát statuálni. Persze ott a vihar előtti csend.
Emlékszem még mennyire megijedtem az első vérfolttól a bugyimon, de ugyanúgy megijedtem, mikor ez a folt elmaradt. A gyerekek félnek a felnőttségtől. Féltem én is, hogy fel kell nőnöm.
Júniusban a kapuig kísértem. Papucsban ágaskodtam a szája felé, belemélyesztettem a körmeim az öltönyébe és nem akartam ereszteni.
Munkába igyekvő emberek suhantak el mellettünk, de akkor még senkit nem érdekeltünk, pedig ennek sikítania kellett volna. Ahogy álltunk ott hárman miközben életemben először azt mondtam szeretem. Már akkor hárman voltunk. Már akkor hárman voltunk mikor megkérdezte szeretkezés volt-e és akkor lettünk hárman, mikor először azt mondta szerelmes belém.
Nem akart elengedni, de azt egyikünk sem gondolta, hogy mi mostantól örökre, egy apró lénnyel, ami kettőnk tökéletes keveréke.
A gyerekek álomvilága hatalmas, de valóságuk apró, néhány fa, amit megmásznak. Egy babával a nyakunkban nem tudtunk volna több fát megmászni.
Hetekkel az első nőgyógyásznál tett látogatásom előtt szívdobogást álmodtam, majd ahogy elhalt ez az egyébként is gyenge és nehezen azonosítható hang, észrevettem, hogy apró testrészek közt ülök az ágyamon. Elrejtettem őket, mert torzak voltak, aztán soha többet nem gondoltam rájuk.
Kiscicaként doromboltam be magam a legkényelmesebb helyekre a hasamat fogva. A kiscicák nem szülhetnek még kisebb cicákat, egy ponton vége. Persze a macskákat könnyedén megöljük, ha arról van szó, vakon zsákoljuk be őket, ők megfulladhatnak.
Ez kegyetlenség, néhányan sírnak is miatta, de nem gondolunk erre túl gyakran. A világ számára ez nem baj. Így szabad gyilkolni, ahogy a nagyoknak. Ahogy a háborúk kirobbantói öletnek le ezreket ártatlanokkal, büntetlenül, a sajátjaik közül, úgy mi is ítélkezhetünk olyan állatok felett, amiből millió és millió másik van. Így lehet - szabad - gyilkolni, és még egy módon: úgy, hogy közben sajnálnak is érte, pedig nincs a gyerekgyilkosoknál bűnösebb bűnös, de ameddig nem néz rád, a saját véred elteheted láb alól és hiheted, hogy könnyebb lesz mindenkinek.
Azt hittem könnyebb lesz, pedig néha egy legyet is sajnálok lecsapni. A légy is büntetlenül gyilkolhatna, mert olyan sok van belőle sosem találnánk a bűnösre, és olyan kicsi is...
Olyan kicsi, mint én voltam akkor, mikor becsuktam utána a kaput, de ott maradt valami belőle, bennem. Kicsit elvette az életem, viszont adott egyet amivel kedvünkre játszhattunk Istent.
Adta, elvette. Valójában Isten játszott velünk. Összetörte egy huszonéves fiú álmát Amerikában. Ironikus egy fickó, nem igaz? Kicsit elvette két fiatal életét, úgy, hogy közben azt hitték ők veszik el valakiét, őt játszva.
Bár ezt igazából utólag gondoltam. Mikor történt, még nem bűnös, hanem áldozat voltam, aki kikapartat magából egy babát, akinek már élete van, aki már izgatottan várakozik, megöleti másokkal, akiknek erre engedélye van, de nem azért, mert kegyetlen, hanem mert nem volt szerencséje. Másokért tettem: a szerelmemért a világ másik végén, a családjáért, az én családomért, a közös jövőnkért és a baba érdekében, mert nem voltunk hozzá elég jók. Nehéz lett volna felnevelni, meg aztán nem is biztos, hogy mi örökre együtt és akkor a szegény gyerek...
Az szeretkezés volt?
Aznap éjjel egy hátsósikátorban bottal agyonvertem egy kutyát. A szilánkosra tört koponyája egy darabja átszúrta a szemét, amivel könyörgött, amibe végig mélyen belenéztem. Olyan mélyen, mint akkor, amikor a szerelem szemébe néztem.
Az szeretkezés volt. Szerelem volt és gyilkosság, de nem, mégsem vagyok bűnös. Nem vagyok bűnösebb másoknál.

Üvegvilág

Mi lenne ha minden üvegből lenne, de semmi nem törne el...? Belelátnánk egymás üvegfejébe, üvegpénzzel fizetnénk, üvegből folyna szét az égen a szivárvány és ha véletlenül mégis összetörnénk belül, csak újat öntenénk magunkból.

Ezt csinálja a vőlegény...*

...a saját legénybúcsújáról elszökve:

Nagyokat nyeltem a különleges alkalomra tartogatott orosz vodkából. Azt képzeltem egyszer körbeülünk egy nagy asztalt, felespoharakból kortyoljuk tisztán, koktélokat keverünk belőle, szép ruhát húzunk és mosolygunk egymásra, az est fénypontjaként pedig kidobatjuk magunkat az első utunkba kerülő helyről. Nem így lett.
Ültünk egymással szemben az ágyamon és azt mondtad többre vágysz. Kevés az, amit az élet nyújt. Eltávolodtunk, nekem más lett, neked más lett, nekünk folyton más volt, egymás sosem. Hozzám jöttél, mert nem érted hogyan lehet élvezni bármit, ötlettelen vagy és kiégett. Én pedig az utolsó reményed. Egy pillanatig gondolkoztam csak, aztán már a kocsidban ültünk, cigikkel bódítottuk az estét, a vodka pedig már akkor ott lapult a táskám mélyén. Nem telt bele fél óra és a városban fellelhető összes partikellék a birtokunkban volt, színes műanyagpoharakat tettünk a fülünkre, hogy később még inkább pszichedelizálódjanak a hangok és koktélernyővel ittuk még a sört is. A töltésen lehajtva kis híján a vízben végeztük. A motorháztetőn fekve fogyott el az első üveg bor, majd előkerült a már említett vodka, az autó pedig lemaradt mögöttünk, nem bírta a tempót.
Valahonnan felmartunk egy medve jelmezt amit felhúztál és abban ugráltál a térdig érő szökőkútban. Olyan volt ez az egész, mint egy utolsó őrült ámokfutás, valamiféle halál előtt. Az is volt, mert tudtuk többé nem lesz ilyen, hogy mi ketten együtt, vagy bárkivel kettesben akivel ilyen, mert nem szerelem, de nem is barátság, és a csók sem szédít el, csak kell. Persze ezen az utolsó találkán már nem, mert neked menyasszonyod van, nekem pedig közben életem lett, ezért nézhetek egy medvét ugrálni a szökőkútban, de én már nem ugorhatok be mellé, csak énekelhetem neki a Bear in the fountain-t. Virágot tűzhetek a hajába, viszont nem simíthatom el az arcából. Az arcodból. Mert medve vagy. Nekik nincs hajuk. Mikor megismertelek még mindened volt; szabadságod, fesztelenséged, céljaid, ma szerelmed és ezért félsz mindentől, óvod a biztonságod.
Az utolsó bűnös korty után, büszkén jártam az örömtáncom és ugrottam a hátadra, mert azt még talán lehet, ameddig medve vagy és nem férj, addig lehet. Utána mindig ing lesz rajtad, amit nem koszolhatsz össze, mert a feleséged nem fogja tudni rendesen kimosni a foltot.
Ezt a képet festettük útban az utolsó emlékek közt szereplő házibuliba, ahova már színes napszemüvegekben mentünk egy strandlabdával, atlétában és sortban. Képzeletbeli ecseteinkkel megalkottuk a jövődet egy alkoholos mámorral átitatott vászonra, hiszen a házasság nem csupán foltos ing és áldozatok sora. Ha mégis az, hát előttem tudod meg és legalább egyikünk haladhat egy másik úton.
Elmondtad, hogy imádtad mikor az emberek látták mennyire jól elvagyunk, mikor a barátaim őrült féltékenységi rohamot kaptak amint megjelentél és, hogy én veled mindig inkább elmentem hintába ülni, mint bárki mással bármit csinálni, s minden ami történt, mindenfajta szexualitástól távol, a kettőnk titka maradt, ettől lengte körbe mások számára egyfajta erotika. Ezért néztünk össze hamiskás mosollyal a tippelgetések hadára reagálva. Hancúr? Nem. Csak csúszda és libikóka. Ki hitte volna ezt el?
Hajnaltájt már egy franciaágyon fekve pipáztunk, szólt valami zene, amiből semmit nem hallottunk. Nevettünk az életen, egymáson, az időn, a szituáción, leginkább a semmin, emlékszem még meg is kérdezted, hogy amit mondunk tényleg ennyire vicces-e, vagy csak az állapotunk teszi, mire én megkérdeztem beszéltünk-e egyáltalán. Füst és lila fények. Olyan volt, mint egy nagy szivárvány alatt feküdni, még az aranyat is látni véltem az aljánál, de nem kellett. Reggel otthon ébredtem, te pedig már a repülődön ültél útban az esküvődre.

Felszálltál az égbe, hogy végre leugorhass a felhődről, s ezért minden tiszteletem a tiéd. Nekem még maradnom kell azt hiszem.

*A legjobb barátnak a világon

2008-ból, cím nélkül

Éjjel van. Lágyan hullámzik a víz, a Hold sugarait megtörve. Tán már hajnali 1 is elmúlt. Magányosan üldögélek, az esti szellő a hajamba bele-belekap. Hüvös van, de nem fázom. Máskor ez az egész olyan zord. Most minden más, mint a mesékben; nem érzem a hideget alattam, körülöttem. Az ég éjkék, nem fekete, mint máskor mikor kijövök. Nem égnek a lámpák, nem röhögcsélnek a részeg tizenévesek a parton, nem civakodnak frissen szakított párok a sétányon, egy lelket se látni. Az az öreg bácsi sem ül most kint, aki minden nap a feleségét siratva gubbaszt egy padon néma csendben a saját kis világában matatva. A felesége meghalt. Sokszor gondolkoztam mit érezhet mikor épp mögötte veszekszik két ember, akik még itt vannak egymásnak. Őt a szerelmétől a halál választotta el 60 év után. Sosem fogja kiheverni. Azt hiszem ha valakinek, hát neki van oka búslakodni. Könnyek már nem jönnek a szemébe. Régen a feleségével minden nap a parton múlatták az időt öreg óráikban. A parton ülve, talán még mindig érzi őt és csak hazatérvén a jéghideg, üres lakásban hasít belé újra a tudat, s ott lesz megint magányossá, ahol előtte annyira biztonságban érezte magát - az otthonában.
Mindez csak úgy végigfut az agyamon, aztán a saját életemről elmélkedem. Mások külföldre menekülnek a világ elöl, én a vízpartra, de itt még a Hold is csak nekem világít. A mai égbolt utánozhatatlan kék színe is csak miattam van. Megint emlékek törnek elő, de mostanra olyan eseményekkel, amiknek részese voltam. Máris érzem egy pokróc szúrós ölelését, és egy számomra fontos ember közelségét. Bizonyára emlékszel. Mindketten féltünk és remegtünk, bár azon a nyári estén foghattuk a hidegre. Rám néztél és az arcomhoz nyomtad a fejed. Hirtelen szertefoszlik a kép. Hiszen ennek már 4 éve. Újra egyedül ülök a nyirkos füvön, a hideg egyre jobban átjár. A képzeletbeli pokróc eltűnt mindenestől. Csönd van. Az egyetlen amit hallani lehet, a fűzfák ágainak susogása. A csend hangja. Úgy érzem magam mint aki most ébredt. Végre visszatérek a földre. Újra érzem a végtelen csalódottságom az emberekkel szemben. Érzés? Ez pillanatnyilag nem a legjobb szó. Az agyam súgja mit kéne éreznem, de most mintha kiégtem volna. Mintha vége lenne. Ugyanazt a testet érzem mint eddig, vagy mindössze 21 gramm nyomja a puha füvet? Elmenekültem a világ elöl, és ez az érzés most felszabadít. Talán végleg itt kellene hagynom az eddigi életemet. Bárhová megyek mindenhol ott lesznek azok akikben csalódtam. Mindenki, azaz VALAKI, egyetlen ember. Az, aki miatt elfordultam a többiektől. Most mit tegyek? Bízzak meg egy másik emberben feltétel nélkül, vagy ne bízzak senkiben és éljek teljesen egyedül? Mert ezt már nem bírom. Egyedül a gyilkos gondolataimmal, olyan mintha hurkot tekernék a saját nyakam köré, de ha újra rábízom magam valakire abból semmi jó nem sülhet ki. Megvan hát a válasz, másokkal, de mégis egyedül. Sok az ilyen ember, magányos, még ha rengetegen veszik is körül. Olyan ez, mint idecsöppenni egy másik világból. Minden megvan, minden gyönyörű, de semmit nem élvezhetsz ki, mert nem ide tartozol. Egyszerre meggondolom magam. Ez így nem élet. Vissza kell jutnom a világomba... Egy lépés, két lépés, érzem ahogy elnyel a mélység, a víz csillog körülöttem ahogy lehúz a sötétség. Lent ijesztő, a tüdőmbe szökik a feketeség, nem érzem az oxigén áramlását, hangtalanul próbálok menekülni, de nem sikerül. Pár perces tusám után megszűnik a kínlódás és érzem, könnyű a testem. Szabad vagyok! Bármit teszek, bárhová megyek, sosem lesz semmi gondom! Test nélkül olyan könnyű minden... visszasétálok a partra, a homok selymes, a szél simogat, semmitől sem kell félnem. Elrugaszkodok a földtől: végre repülhetek, ahogy mindig is akartam. De nem jutok messzire. Megpillantok egy láncot a bokámon. Kétségbeesek. Ez eddig nem volt itt, mi van a lelkek szabadságával? Rángatom és próbálok kibújni belőle, de képtelen vagyok. Majd meglátom a nevet rajta. Az ő nevét. Sosem szabadulhatok.
A felismerés élesen hasít belém. A föld forogni kezd, szédülök, sosem voltam még ilyen rosszul. Mintha visszarántana a mélység, becsukom a szemem mert már így sem látok semmit. Erőtlenül dőlök a homokba. A holtak már nem ájulnak. Mi történik akkor most velem? Érzem, hogy valami láthatatlan erő beszippant, mintha tornádó húzna egy pont felé. A lelkem visszazuhan a testembe, a szemem azon nyomban kinyílik. Furcsa... hogy történhetett? Körülöttem emberek, kiköhögöm a tüdőmből a maradék vizet. Őrületes nyomást érzek és fájdalmat minden porcikámban. Egy erős kar feljebb húz, egy puha pokrócra. Hatalmas deja vut élek át. Még mindig iszonyatosan fáj mindenem, kimerülten és tehetetlenül fekszem a meleg pokrócon. Végre tisztul a kép, de csak homályos foltokat látok. A hangok zajjá válnak a fejemben. Többen a nevemet mondogatják, de nem értem miről beszélnek. Nem tudom hány perc, óra telik el így szinte öntudatlanul, de végre eltűnnek az emberek. Minden érintés olyan hideg volt. A hangokat még mindig hallom, de most távolabbról. Valaki viszont még mindig mellettem van. Meleg könnyek hullanak a kezemre. Sír. Betakar a pokróccal és rám borul. Ez már nem deja vu, mindent határozottan érzek. Hát mégsem voltam egyedül.

Diagnózis

Tűkkel döfködnek. Apró fiolákba löttyentik a vérem, amit a szívem pumpál körbe a testemben szakadatlan. Tapaszokat tesznek rám, hallgatják a légzésem, a pulzusom méregetik, nagyító alatt vizsgálják a sejtjeim, még a vizeletembe is beleszaglásznak, átkutatják, de egyik se néz a szemembe. Ott van: ott mondom minden ezredmásodpercben százszor; a lelkem beteg. Kószál körben a testemben, kaparászik mindenütt, hátha észreveszik egyszer miközben a testemet vizsgálják. Nyughatatlan mióta megbántották. Nem is lesz ez másképp ameddig kezelésbe nem veszik. Dobjátok el a mikroszkópot és csak nézzetek rám. na? Itt vagyok. Semmi baj, ne féljetek, békés jószág lesz a lélek is ha valaki meztelenül elé áll, ahogy ő is él, és az ölébe veszi. Melegen dorombol majd a legvadabb kutyának is.

*

Nem lehet reménytelenül szeretni. A plátói szerelmet épp a remény tartja életben. Ha meghal a remény, meghal vele együtt minden - a szeretet is.

Hiábavalóságról

...ott volt a pillanat, begördült a közös életünk szép sárga busza, és mi lekéstük. Az utolsó járatot is lekéstük. Azóta is gyakran visszamegyünk együtt a megállóba, de a busz sosem jön újra, és mikor meguntuk a várakozást, csendben elválunk. Néha kimondjuk, hogy mi már sosem jövünk vissza erre a helyre, lemondunk az utazásról, de végül mindig együtt várakozunk. Újra meg újra...

Álmokról

Könnyebb a rémálomból sírva ébredni, mint a szép álom utáni ébredéskor rájönni, hogy mindaz amit éjjel átéltünk, ébren sosem fog megtörténni.

*

Egy nap felkelt és túl valóságosnak tűnt már a képzelet úgyhogy elképzelte magának a valóságot, hogy újra minden a helyén legyen. Így kezdődött el az élete.

Várakozásról

Combfixet húzok, feketét, fekete alsóneművel. Térd alá érő szoknyát veszek fel, szövetkabátot. A hajam kontyba fogom, majd két biztos vonással tus kerül a szemhéjamra, a számra pedig bordó rúzs. Belelépek a magassarkúmba és elindulok az állomásra. A kalap! A kezemben fogom a válltáska mellett. Az állomáson jegyet kérek csak oda, a peronon állva fújja a sálamat a szél. Fehér selyemsál. Hófehér... nem... még a hónál is fehérebb. Hirtelen megpillantom magam kívülről ahogy kétségbeesetten bámulom az elhaladó embereket, a vonatot, a búcsúzkodó sokaságot. Felteszem a szemüvegem. Az emberek nem látnak át rajta. Ezért van. A fél életünket azzal töltjük, hogy eltakarhassuk magunkat. A hosszú szoknya alatt pedig fekete combfix lapul.
Ülök az állomáson, mozdulatlanul várok a vonatra. Még másfél óra. Régen mindig együtt utaztunk volna ha nem késsük le az utolsó járatot egyszer, kétszer, háromszor, négyszer. Mellettem bőrönd, minden gondosan bepakolva. Két fogkefét is csomagoltam.
Az emberek váltakoznak, minden szalad, csak én ülök ott egy helyben egyedül. Nemsokára ott leszek nálad. Milyen jó ez a néma vágyakozás itt az állomáson... ahogy telnek a percek, a szívem egyre gyorsabban dobog. A sarkak nemsokára érintik a vonat mocskos padlóját, aztán a ruhák amik rajtam vannak percről percre jobban és jobban magukba szívják a kabin jellegzetes szagát. Elhelyezkedem az útra, de akkor már nagyon izgatott leszek, mint mindig, ha a vonat elindul velem hozzád. Akkor már tudom; este veled alszom el.
Közben eltelik egy óra, én pedig várok, mintha ezért fizetnének, pedig csak időben itt akartam lenni. Végül hazamegyek, mert a várakozás mindig jobb, mint maga a dolog. Azt mondják. Egy kis izgatottságot érezni. Igazán, mindössze ennyit akartam. A vonat ezúttal nélkülem indul el.

?

Formáztunk egy alakot félelemből és aggodalomból, hozzátettünk egy kis pánikot és megcukroztuk keserűséggel. Azt hittük ezzel valami nagyot teszünk és sikerül végleg megsemmisíteni mindezeket. A jövőre vonatkozólag is. Aztán már csak a mélyen ülő mocsárzöld szemeit láttam. Mindketten ugyanarra gondoltunk. Bármi amit valaha bárki mondott nekünk, csak üres szó volt. Valójában minden szó üres. A szavak nem jók semmire. Neki elég ha a szemébe nézek. Ezt ő is tudta. Mindig átverték. Én csak szerencsétlenül játszottam az életben, de őt... őt tényleg bántották. Sokszor. Sokat. Mindenesetre mindketten kétségbeesetten kerestük az életre a megoldást már évek óta. Nem találtuk. Ma sem találjuk.

Hazugságról

Néha azt akarom, hogy hazudj nekem. Egyetlen kimondott szavad se legyen igaz soha, mert attól tartok akkor úgy érezné magát a szívem, mintha épp most ásta volna ki egy kölyökfoxi, aki csak úgy játékból darabokra cincálná a hátsókertben, majd elégedetten lenyalná a vért a szája széléről és boldog csaholással csörtetne át a tetemen a pórázcsörgést hallva.
Te pedig hazudsz, mintha tudnád, hogy erre vágyom, s kegyes fajta lévén megadod nekem amit akarok.

A kétdimenziós ember

Ismertem egy kétdimenziós embert. Ha szembenézett velem a bal kezét kelet felé, a jobb kezét nyugat felé tárva, csak akkor láthattam teljes valójában. Elég volt 90 fokban elfordulnia, s máris eltűnt a világ elöl. Irigy voltam rá. Leélni egy életet anélkül, hogy lenne előre és hátra, sima vagy domború. A háromdimenziós ember számára talán csak úgy érthető meg ez az élet, ha megpróbálja elképzelni, milyen lehet két üvegfal közé szorítva ébredni egy nap. Még az sem adja vissza, hiszen emberünk tudott forogni, mindössze annyi volt a dolga, hogy vigyázzon magára, mert pontosan derékszögben elfordulva pillanatokra megszűnt létezni. Minden áldott ilyen alkalommal újra meg újra létre kellett jönnie, újjászületni, feltámadni, noha nem hamvaiból és még akkor is, ha senkinek nem jelentett ez a mutatvány semmit. Nem látott csak maga elé. Nem tudta megtapintani a kezem, csak összeérinteni tudtuk mikor elég közel mentem hozzá, az ő síkjába kerülve.
Kezdettől fogva helyén volt az esze. Elsőre megjegyezte a hallottakat, elraktározta a látottakat, egyedül hozta rendbe magát mikor megbetegedett. Volt azonban valami, amit sosem értett meg, s hiába is magyaráztam. Nem tudta milyen háromdimenziós embernek lenni, körbejárni egy fát, körülölelni, mit jelent valójában a tér fogalma, a formáké. Nekünk, háromdimenziós embereknek is nehéz elhinni, hogy talán élnek valahol emberek, akik körbejárnak akkor is ha mi úgy látjuk egyenesen mennek, esetleg számukra nincs idő vagy tér. Elképzelhető, hogy valami egészen más mozgatja őket, amire a legvadabb álmainkban sem gondolunk, s mindez számunkra kívül áll a kézzelfogható világon, túlmegy a megfoghatatlan dolgokon is, hiszen olyasvalami, amit mi nem érzékelhetünk, mint ahogy a kígyók látják a hőt. Talán az a titokzatos valami most is itt van körülöttünk, csak nem érzékelhetjük. Csillapíthatatlan düh járta át minden egyes alkalommal a kétdimenziós embert is, mikor próbálta megérteni a teret. Sokszor hitte jó úton jár, mikor közel sem volt a valósághoz. Végül beleőrült a kielégíthetetlen tudásvágyba. Olyasmit akart magáévá tenni, ami sosem lehetett az övé. Mi is könnyen beleőrülhetnénk kérdésekbe, ha hagynánk magunkat elvágtatni olyan gondolatokkal, hogy vajon hol a világ vége. Ő hagyta magát egyre messzebbre és messzebbre sodródni, míg végül meghalt.
Így érzek én is mikor próbálsz megérteni. Te vagy a kétdimenziós ember az én háromdimenziós világomban.

Álmodtam

Néha eszembe jutott... Néha eszembe jutottak dolgok. Ahogy lógattam a vízbe a lábam arra gondoltam eggyé kellene válni vele. Elterülni egy hatalmas síkságon, vagy hegyek ölébe és csak létezni. Folyékonynak lenni, hogy bármi elmerülhessen bennem és hullámozni. Érezni a halak fickándozását, eltűrni a kérészeket a hátamon, csodálni a tavirózsákat, csalogatni a horgászokat. Aztán a fűben feküdtem és arra gondoltam szivesebben lennék felhő. Lomha, habos felhő és kedvemre változnék, különböző formákat öltenék amibe minden ember a maga álmát képzelhetné. Láthatnának gyönyörű nőnek, vagy kampós orrú boszorkánynak, elefántnak vagy zsiráfnak. Vágyhatnának rá, hogy velem legyenek és ússzanak a végtelen fehér alakomban. Mikor beesteledett csillag szerettem volna lenni. Titkokat hordozni. Végül nem értem volna be kevesebbel, mint az egész égbolt. Én akartam lenni az égbolt. Egy lapos, ragyogó fénypontokkal teli papírlap, ami kidomborítja magát a Föld körül minden éjjel. Homok akartam lenni. Sodródni, felforrosódni és megfagyni. Elporlani és vízbe kerülni, majd fallá épülni. Zátonnyá változni, ami minden elveszett embernek boldogság. Sziget, ahol mindenki megtalálja amit keres. Föld, aminek a mélyén kincs van elásva. Feljött a Hold. Egészen kerek volt. Él a Holdon egy nyúl. A holdbéli nyúl. Tisztán lehetett látni azon az éjjelen. Láttam rajta, hogy végtelenül unatkozik. A Hold egyik oldala, teljesen az övé. Talán van valaki akivel beszélgethet a másik oldalon. Amit mi sosem láthatunk. Vajon a Nap sem látta még? Milyen zord és visszataszító környék lehet a Hold másik oldala. Bár az is lehet, hogy csak a Földnek nem akar soha hátat fordítani. Annyit gondolkoztam ezeken a dolgokon, hogy elnyomott az álom. Először kiskutyákkal álmodtam. Álmodtatok már teliholdkor kiskutyákkal? Ha nem, akkor még sosem voltatok igazán boldogok. A folytatásban víz voltam, felhő, csillag, égbolt és homokszem, de mikor felébredtem örültem, hogy végsősoron csak én vagyok. Ha akarom élvezhetem bármelyiket, érezhetek, láthatok és hallhatok. Szerethetek. Gyűlölhetek. Ez az emberen kívül semmi másnak nem adatik meg.

0:00

Jóéjt nappal.
Pár órával ezelőtt a nap rózsaszínre festette az utcát. Minden ebben a halvány, mégis lüktető, émelyítő színben úszott. Az égen könnyeden folytak egybe a sárgák és a rózsaszínek. Mint a még meg nem dermedt cukormáz, úgy terült szét az égen a két szín. Átmentem az út túloldalára, elbújtam a fal árnyékába. Nem éreztem magaménak a betont végigszántó romantikus ragyogást. Még a járdaszegélyt is elfedte egy különös, sosem látott szín. Az eső felmosott mindent, hogy a nap széthinthesse csillámporát az utakon. Én pedig csak bujdostam az árnyékok mögött. Hiszen egyedül valami vagy valaki sokkal méltóságteljesebb illett volna ebbe a képbe. Én nem. Ma semmiképp.
A kapualj megfelelő rejtekhelynek bizonyult, hogy meglessem az alkony csodáját. Egy darabig figyeltem, de rájöttem, hogy nem ez az a szépség, amire most vágyom. Valami olyasmire van szükségem, ami egy mocskos és félelmetes hátsósikátort is gyönyörűvé és kényelmessé tesz. Ami elhiteti velem, hogy boldog vagyok bárhol vagyok és bármit is teszek.
Jóéjt nappal.
Búcsút mondunk mindennek ami ma történt. Egy kis időre kikapcsolunk. Elaltatjuk a jót, a rosszat, a félelmeinket, áthárítunk mindent az álmainkra. Másik síkra kerül az összes elfojtott érzés. Holnap pedig valami egészen más kezdődik, mégis ugyanaz lesz a világ. Ugyanúgy felkel és lemegy a nap és ugyanúgy hiányozni fog valami megfoghatatlan.

Semmiről

Nyilván a semmi lehetősége, elsőre ijesztőbbnek hat, mint amilyen valójában. Félünk tőle, mert elfelejtjük milyen volt az élet azelőtt mielőtt veszteség ért minket, esetleg soha nem is tudtuk.

Hullócsillagokról

Néha megnyalta a falat hátha cukorrá változott már. Bízott benne, hogy egy nap mikor felkel, minden más lesz. Tegnap hullócsillagot láttam és azt kívántam bár cukorrá változnának neki a falak. Mikor hazaértem a sötétben megnyaltam a szobám oldalát az ágyam feletti részen, de fehér íze volt. Holnap elmegyek, megnyalom a többit falat is és aki látja majd, éjjel a hullócsillagok alatt azt kívánja, bár ne kellene megnyalnom több falat. És akkor minden cukorrá változik majd, és ő boldog lesz, hogy nem hiába nyalogatta egész életében a falakat.

Zenéről

Szombat este van. Csak nézünk egymásra bután. Aphex twin szól. Videójáték hősnek érezzük magunkat. Supermarióként pusztítjuk a józan gondolatokat, hogy kiszabadíthassuk a királylányt. Pedig nem is olyan szép az, de ez a zene ezt kívánja. Megváltani a rohadt pixeles világot mosolyogva, játszi könnyedséggel ugrani el a tűzokádó sárkány elől. Négyzetes a világ... négyzetes és szentimentális. Szeretjük egymást. Szeretjük a kanapét, szeretjük a tévét, szeretjük a pókot a falon, a pókert, a meztelenséget, a felöltözöttséget, a virágokat, a környezetszennyezést, az őszt, a tavaszt, a telet, a nyarat. Legfőképp; ilyenkor nincs olyan, hogy túl sok, humortalan, szégyellnivaló. Néha jó, ha az ember minden további következmény nélkül eldobhatja a gátlásait, de azért elég nagy ocsmányság is, nem?

Sze...

Feküdtem vele szemben és hirtelen ezer meg ezer gondolat készült egyszerre kibukni belőlem. Annyi meg annyi mondanivalóm volt, hogy ésszel fel sem érhető. De egyik gondolatot sem tudtam szavakba önteni. Furcsák az ember érzései. A fejemben még minden egészet alkot, és a levegőre kerülve értelmetlen egyveleggé válnak ezek az egészek. Elporladnak, atomjaikra hullva keresik a helyüket a világban.
Feküdtem vele szemben és kinyitottam a számat, kifolyt rajta ez a sok egész és a részeik körüllengtek minket a szobában. Ijedten pillantgattam utánuk. Most örökre ellebegnek előlünk? Sosem látjuk őket viszont? Ránéztem, hátha ő is látja őket és semmi szükség magyarázkodásra, de láthatóan nem érzékelte a levegő változását. Tudja mit akarok mondani? Tudja, hogy akarok valamit mondani? Többet nem próbáltam beszélni. Szorosan fogvatartottam mindent.
Feküdtem vele szemben és megcsókoltam, hátha ez a sok fogvatartott őrület így őt is átjárja majd és semmi szükség nem lesz a szavakra, de az igazság az, hogy már régen elmúlt az az idő, mikor nem lett volna szükség rájuk. Mostanra már minden szó, minden tett, minden megnyilvánulás kevés lenne ahhoz, hogy bármit megértsen abból ami bennem van.
Szóval egyszerűen hátat fordítottam neki, behunytam a szemem és aludtam. Álmomban minden szebb. Ott egyszerűen az összes kis egész egyetlen hatalmas egységet alkot. És álmomban van erőm ahhoz, hogy ezt az egységet teljesen épen juttassam ki magamból egyetlen szó formájában, amit ébren már rég elfelejtettem.

Gátlásokról

Néha padokon, kocsmákban és irodákban ülve kedvem támad teljesen levetkőzni, minden szexualitást mellőzve csupasznak lenni. Ilyenkor feljebb húzom a garbót a nyakamon, a csizmát a lábamon és nézem a sok meztelen embert körülöttem.

Tea a holttal

Még néhány utolsó villanás, mielőtt végleg leveszem az ujjaim a billentyűkről. Tengerpart és nekrofília, a szenvedély, amit kukacok rágnak szét végleg. Az adott vízióban ezt az egészet elmossa a tenger, nem marad más csak a homokrengeteg, újabb őrültek lábnyomaira várva.
Pálmafa mögött állok a naplementében; előttem függőágy, a végtelen messzeség, de nem léphetek ki abból ami itt vagyok, örökké csak a fa mögül nézhetem az elképzelt világot, a halott férfit ahogyan elmossa őt a víz, a nőt aki eltáncol az éjben és a kezeimet a teával. Képzelet...

Ha megtalálsz...

...rakunk majd egy nagy tüzet és beledobáljuk az összes ígéretet, szabályt, amikről azt hittük áthághatatlanok, de mégis áthágtuk és most nincs büntetés vagy vezeklés, csak nagy fehér lufik, fehér zokni, fekete szandál, fodros szoknya, síró kisgyerek aki semennyi cukorért nem hajlandó elengedni a madzag végét, hiába vágták már le róla a lufit, hiába száll már olyan magasan, hogy alig látni. Ha találkozol valahol ezzel a síró kisgyerekkel: én vagyok.