Feküdtem vele szemben és hirtelen ezer meg ezer gondolat készült egyszerre kibukni belőlem. Annyi meg annyi mondanivalóm volt, hogy ésszel fel sem érhető. De egyik gondolatot sem tudtam szavakba önteni. Furcsák az ember érzései. A fejemben még minden egészet alkot, és a levegőre kerülve értelmetlen egyveleggé válnak ezek az egészek. Elporladnak, atomjaikra hullva keresik a helyüket a világban.
Feküdtem vele szemben és kinyitottam a számat, kifolyt rajta ez a sok egész és a részeik körüllengtek minket a szobában. Ijedten pillantgattam utánuk. Most örökre ellebegnek előlünk? Sosem látjuk őket viszont? Ránéztem, hátha ő is látja őket és semmi szükség magyarázkodásra, de láthatóan nem érzékelte a levegő változását. Tudja mit akarok mondani? Tudja, hogy akarok valamit mondani? Többet nem próbáltam beszélni. Szorosan fogvatartottam mindent.
Feküdtem vele szemben és megcsókoltam, hátha ez a sok fogvatartott őrület így őt is átjárja majd és semmi szükség nem lesz a szavakra, de az igazság az, hogy már régen elmúlt az az idő, mikor nem lett volna szükség rájuk. Mostanra már minden szó, minden tett, minden megnyilvánulás kevés lenne ahhoz, hogy bármit megértsen abból ami bennem van.
Szóval egyszerűen hátat fordítottam neki, behunytam a szemem és aludtam. Álmomban minden szebb. Ott egyszerűen az összes kis egész egyetlen hatalmas egységet alkot. És álmomban van erőm ahhoz, hogy ezt az egységet teljesen épen juttassam ki magamból egyetlen szó formájában, amit ébren már rég elfelejtettem.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése