Jövőkép

Az elpattanó gitárhúr utolsó pendülésével szóródott szét a levegőben az apró tragédiák közeledtének előhangja. Elvágták az öröm hangszálait. Az ujjbegyem megérintette az erőszakosan rángatózó húrt, mély csendbe borítva ezzel a szobát. Egy pillanat töredéke, nem több. Színek, tárgyak, hangulatok. Minden a helyén. Csak ez a csend... A vissza gombot nyomogattam a lejátszón, miután utolsó kétségbeesett próbálkozásaim arra, hogy a húr újra régi hangján szóljon, végleg abbamaradtak. Vissza, vissza, vissza. Hátranéztem, de az óra még mindig a helyes irányba járva ketyegett tovább. Magamhoz szorítottam a gitárt, összeszorítottam a szemeim és sorra vettem mindent amin jelenleg változtatnom kellene. Van, amit megváltoztatnék igen. S újabb hibákat követnék el, amiket szintén megváltoztatnék, de megtenném, újrakezdeném megint, ha tehetném. A végén pedig beleőrülnék a tudatba, hogy egy hibás lépés megváltoztatásával elrontok valamit, ami jó volt. Akkor visszakívánkoznék az ágyamra. A félbeszakadt dalhoz amit senki sem hallott, s meghalt mielőtt megszülethetett volna. Elvetéltem azon az estén, s bár nem kellett orvoshoz mennem, nem folyt vér, nem szakítottam meg egy életet sem, az én addigi életem belém halt. Mielőtt elénekelhettem volna.
Most érzem, hogy tűzvész pusztít majd és a ház körül felcsapó lángok vörösre festik a csillagokat, elégetik a Föld pályáját, s mind legurulunk a semmibe, egy nagy kék golyón, aminek egy apró pontján egyetlen vöröslő pont mutatja majd a házat, aminek a falait feketére festi az izzó vörös. Feketére festi a lelkünket is, felfal minden színt, mi pedig egyedül a lángvészt okoljuk majd mindenért, pedig mi tettük a papírt az apró, szendergő parázsra aztán behunytuk a szemünket mikor feléledt a tűz. Ezt akartuk.

Kalandvágyról

Whiskyvel és szájharmonikával ültünk az erdőben egy kőhíd szélén. Kapdostak a lábunk után a hullámok, a halak pedig pikkelyeikről visszaverve a fényt üzentek a késnek amit élesítettem. A harmonika ócska country dallamai egészen bódítóak voltak. Ló kellene. Gondoltam. Ló és western csizma. Ugyanilyen nyereg, egy csillag alakú tűhegyes sarkantyú. Nyugatnak vehetnénk az irányt. Akkor lenne valami ebben a dallamban. Élhetnénk egy előre megírt történetet.
Lehetnénk Bonnie és Clyde. A kést pisztolyra cserélném. Esetleg visszamehetnénk a városba a pisztollyal és akkor aztán azzal lőhetném szét a kenyeret ami a konyhaasztalon vár, mert más vágóeszköz már nem lenne, mióta kidobtad az ollót a kést pedig... Ollót csak varráshoz, körömvágáshoz használnak, egyik kalandfilmben sem látsz ollót. Így mondtad. Hát kaland. Az kell neked. Akkor hát cseréljük inkább arra az átkozott kést. Öljünk meg valakit és hagyjuk ott a kenyérvágót ujjlenyomatokkal tele, véresen, esetleg stílusosan bőrkesztyűben kövessük el a gyilkosságot, maradjon ott egyedül a vére a pengén, adjuk neki azt, az életéért cserébe. Mármint a kést. Az nekünk úgysem kell semmire.

Teliholdról

Az összes gyógyíthatatlan beteget a telihold alatt kellene nyugtatni magnetofonokkal a kezükben. Minden szalag megtelne halálthozó gondolatokkal, elnyomott indulatokkal. Holdkúra.

Ésszerű ésszerűtlenségekről

A liftben mindenki énekel ha egyedül van, ahogy a legtöbb család az újságtartót a wc mellett tartja, néha túrják az orrukat, zacskóból isszák a tejet, nem cserélnek zoknit, bemennek a legnagyobb sárban is cipővel a szobába, a konyhában mosnak, a garázsban zenélnek, a kertben parkolnak és a nappaliba teszik a virágokat. A fogkrémet meg elöl nyomják, hátul vagy középen.

Aznap...

Egy kabinos vonatban utaztak idefelé, amiben étterem is van és sanzonokat hallgattak egy kopottfekete asztalnál, amin fehér csipketerítő volt és vadvirágok egy egyszerű vázában, esetleg gerbera, mert ők azt sosem visznek a temetőbe, ezért nekik nem temetői virág. A szomszédos büfékocsiban pedig Lovasit látta részegen, látszólag egyedül, az az ember, aki a szántóról a kivilágított vonat felé nézett egy röpke pillanatra, mielőtt a régi filmes gépe, amin még egyáltalán nem volt automata üzemmód, egy hangos kattanás kíséretében exponált.

Szentjánosbogarakról

Szombat hajnalban beburkoltam magam a szabad levegőn, kihalt utcákon semmittevés fátyolszerű burkába. Az út végén az egész város leült mögém és szomorúan világította meg a hátam, én pedig irigyen figyeltem az árnyékom boldog táncát és kacarászását a vízen. Bár leoltották volna azt a sok lámpát, hogy csendes urbán romantikába süppedhessek a csupaszon ölelő világgal.

A legyek szerelemdühe

A harag kaleidoszkóp szemekben lakozó szerelembe ütközött.

Előző életeimből I.

Injektált emlékszelekció

Egy furcsa hang nyekereg odakint. Fúj a szél, a tévében az 51-es körzetről beszélnek. Jártam ott. - villan át hirtelen az agyamon. Lincoln megye, Lake Groom - ízlelgetem a szavakat a számban, mire egy ápoló lép be. Járt már az 51-es körzetben? Sosem járt ott. Ügyetlenül rakosgatja az asztalra az ételt. Úgy döntök megkérdezem az 51-esről: mondja, megmondaná... Megmondaná, de már fogalmam sincs miről akartam kérdezni. Egy furcsa hang nyekereg odakint.
Mondja, megmondaná Ön is hallja-e ezt a nyekergő hangot?

Istenről

Ha egyszer megfogom az Isten lábát, meg is szagolom és a feje búbjáig nem állok meg. Magamba szívom őt, ő pedig magába szív engem. Akkor összekucorodom benne valami meleg, csendes helyen. Ott fogok aludni Istenben a nagyujjammal a számban.

A kiskakas mese tanulsága

Hacsak nem tudsz mindent a bögyödbe szívni, életed végéig kapirgálhatsz a szemétdombodon.

2:51

Teljes képernyőn nézte a Love me tender sorait, s végül a szép szavakra felkelt a puha fotel öleléséből és átkarolta a lapmonitor kemény, műanyag testét, annyira éhezett a szeretetre. Két perc és ötvenegy másodperc lelkes ömlengés után azonban a monitor elhallgatott, elsötétült és soha többé nem mondott szépeket. Ő pedig egyszeri felhasználó lévén nem tudta, hogy rábírhatná a lejátszót autoplaying és repeat funkcióra is, így kirakta a kuka mellé a szerencsétlen számítógépet monitorostól, mindenestől. Csak egy kóbor kandúr hallhatta a hangszórók kétségbeesett vokálját az éjszakában: love cuts like a knife...

Mindig

Homályos felvillanások egy ismeretlen helyen, amik vibráló fényekké alakulva jutnak be az agy legeldugottabb szegleteibe, majd hisztérikusan rángatózva kezdenek vadul vájni a homloklebenynél.
Gondolatok... talán. Talán akad néhány elveszetten kóborló álom, vagy néhány egyszerű álomkép száll még a levegőben. Látom ahogy ülök azon a padon és villódznak a mentő fényei, letakarják az élettelen testeket, monoton végeznek minden munkát, én pedig úgy nézem, ahogy a filmeket szokás társaságban - átélés és meghatódottság nélkül.
Az élet szürreális kifacsarodás, száraz citromokká préselődik az egész világ. Minden üres és íztelen, nincsenek színek, nincsenek formák. Közben ahogy mész, azt gondolod, neki kék, zöld, barna, fekete a szeme, neki pedig hosszú szőke a haja, mert burkot húz magára minden valamirevaló teremtmény.
Karmos mancsok, visszataszító rohadó végtagok kapálóznak utánad a sápadt és beteges holdfény útján kívül, kifejezéstelen ábrázatokba botlasz minden lépésnél, végül futás közben megbicsaklik a lábad egy öngyilkos levetett lelkében, átesel néhány levedlett személyiségen és érzed ahogy fémes masszává válik alattad a beton, tudatosítva benned, hogy bármi történjék, mindig kerülhetsz mélyebbre.

Botsáskákról

Hol van a borostáska, borostáska? - kérdezte a borotvált botsáska a borostás botsáskát.
A borostás botsáska nem felelt, ezért borotvált botsáska társa eloldalgott a félhomályba, majd eldőlt egy fa tövében és teli borostáskákról álmodott.

Első

Életünk filmje talán a valaha készült legjobb, mert mi magunk vagyunk a főszereplői, mi éljük át. Nem tudjuk mikor ér véget, vagy hogyan. Életünk filmje csak egy rövidke, talán reklámnyi videó, az élet filmjéből amiről senki sem tudja mikor kezdődött, de még azt sem, mikor ér véget...