Mindig

Homályos felvillanások egy ismeretlen helyen, amik vibráló fényekké alakulva jutnak be az agy legeldugottabb szegleteibe, majd hisztérikusan rángatózva kezdenek vadul vájni a homloklebenynél.
Gondolatok... talán. Talán akad néhány elveszetten kóborló álom, vagy néhány egyszerű álomkép száll még a levegőben. Látom ahogy ülök azon a padon és villódznak a mentő fényei, letakarják az élettelen testeket, monoton végeznek minden munkát, én pedig úgy nézem, ahogy a filmeket szokás társaságban - átélés és meghatódottság nélkül.
Az élet szürreális kifacsarodás, száraz citromokká préselődik az egész világ. Minden üres és íztelen, nincsenek színek, nincsenek formák. Közben ahogy mész, azt gondolod, neki kék, zöld, barna, fekete a szeme, neki pedig hosszú szőke a haja, mert burkot húz magára minden valamirevaló teremtmény.
Karmos mancsok, visszataszító rohadó végtagok kapálóznak utánad a sápadt és beteges holdfény útján kívül, kifejezéstelen ábrázatokba botlasz minden lépésnél, végül futás közben megbicsaklik a lábad egy öngyilkos levetett lelkében, átesel néhány levedlett személyiségen és érzed ahogy fémes masszává válik alattad a beton, tudatosítva benned, hogy bármi történjék, mindig kerülhetsz mélyebbre.