Whiskyvel és szájharmonikával ültünk az erdőben egy kőhíd szélén. Kapdostak a lábunk után a hullámok, a halak pedig pikkelyeikről visszaverve a fényt üzentek a késnek amit élesítettem. A harmonika ócska country dallamai egészen bódítóak voltak. Ló kellene. Gondoltam. Ló és western csizma. Ugyanilyen nyereg, egy csillag alakú tűhegyes sarkantyú. Nyugatnak vehetnénk az irányt. Akkor lenne valami ebben a dallamban. Élhetnénk egy előre megírt történetet.
Lehetnénk Bonnie és Clyde. A kést pisztolyra cserélném. Esetleg visszamehetnénk a városba a pisztollyal és akkor aztán azzal lőhetném szét a kenyeret ami a konyhaasztalon vár, mert más vágóeszköz már nem lenne, mióta kidobtad az ollót a kést pedig... Ollót csak varráshoz, körömvágáshoz használnak, egyik kalandfilmben sem látsz ollót. Így mondtad. Hát kaland. Az kell neked. Akkor hát cseréljük inkább arra az átkozott kést. Öljünk meg valakit és hagyjuk ott a kenyérvágót ujjlenyomatokkal tele, véresen, esetleg stílusosan bőrkesztyűben kövessük el a gyilkosságot, maradjon ott egyedül a vére a pengén, adjuk neki azt, az életéért cserébe. Mármint a kést. Az nekünk úgysem kell semmire.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése