Az elpattanó gitárhúr utolsó pendülésével szóródott szét a levegőben az apró tragédiák közeledtének előhangja. Elvágták az öröm hangszálait. Az ujjbegyem megérintette az erőszakosan rángatózó húrt, mély csendbe borítva ezzel a szobát. Egy pillanat töredéke, nem több. Színek, tárgyak, hangulatok. Minden a helyén. Csak ez a csend... A vissza gombot nyomogattam a lejátszón, miután utolsó kétségbeesett próbálkozásaim arra, hogy a húr újra régi hangján szóljon, végleg abbamaradtak. Vissza, vissza, vissza. Hátranéztem, de az óra még mindig a helyes irányba járva ketyegett tovább. Magamhoz szorítottam a gitárt, összeszorítottam a szemeim és sorra vettem mindent amin jelenleg változtatnom kellene. Van, amit megváltoztatnék igen. S újabb hibákat követnék el, amiket szintén megváltoztatnék, de megtenném, újrakezdeném megint, ha tehetném. A végén pedig beleőrülnék a tudatba, hogy egy hibás lépés megváltoztatásával elrontok valamit, ami jó volt. Akkor visszakívánkoznék az ágyamra. A félbeszakadt dalhoz amit senki sem hallott, s meghalt mielőtt megszülethetett volna. Elvetéltem azon az estén, s bár nem kellett orvoshoz mennem, nem folyt vér, nem szakítottam meg egy életet sem, az én addigi életem belém halt. Mielőtt elénekelhettem volna.
Most érzem, hogy tűzvész pusztít majd és a ház körül felcsapó lángok vörösre festik a csillagokat, elégetik a Föld pályáját, s mind legurulunk a semmibe, egy nagy kék golyón, aminek egy apró pontján egyetlen vöröslő pont mutatja majd a házat, aminek a falait feketére festi az izzó vörös. Feketére festi a lelkünket is, felfal minden színt, mi pedig egyedül a lángvészt okoljuk majd mindenért, pedig mi tettük a papírt az apró, szendergő parázsra aztán behunytuk a szemünket mikor feléledt a tűz. Ezt akartuk.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése