*

Egy nap felkelt és túl valóságosnak tűnt már a képzelet úgyhogy elképzelte magának a valóságot, hogy újra minden a helyén legyen. Így kezdődött el az élete.

Várakozásról

Combfixet húzok, feketét, fekete alsóneművel. Térd alá érő szoknyát veszek fel, szövetkabátot. A hajam kontyba fogom, majd két biztos vonással tus kerül a szemhéjamra, a számra pedig bordó rúzs. Belelépek a magassarkúmba és elindulok az állomásra. A kalap! A kezemben fogom a válltáska mellett. Az állomáson jegyet kérek csak oda, a peronon állva fújja a sálamat a szél. Fehér selyemsál. Hófehér... nem... még a hónál is fehérebb. Hirtelen megpillantom magam kívülről ahogy kétségbeesetten bámulom az elhaladó embereket, a vonatot, a búcsúzkodó sokaságot. Felteszem a szemüvegem. Az emberek nem látnak át rajta. Ezért van. A fél életünket azzal töltjük, hogy eltakarhassuk magunkat. A hosszú szoknya alatt pedig fekete combfix lapul.
Ülök az állomáson, mozdulatlanul várok a vonatra. Még másfél óra. Régen mindig együtt utaztunk volna ha nem késsük le az utolsó járatot egyszer, kétszer, háromszor, négyszer. Mellettem bőrönd, minden gondosan bepakolva. Két fogkefét is csomagoltam.
Az emberek váltakoznak, minden szalad, csak én ülök ott egy helyben egyedül. Nemsokára ott leszek nálad. Milyen jó ez a néma vágyakozás itt az állomáson... ahogy telnek a percek, a szívem egyre gyorsabban dobog. A sarkak nemsokára érintik a vonat mocskos padlóját, aztán a ruhák amik rajtam vannak percről percre jobban és jobban magukba szívják a kabin jellegzetes szagát. Elhelyezkedem az útra, de akkor már nagyon izgatott leszek, mint mindig, ha a vonat elindul velem hozzád. Akkor már tudom; este veled alszom el.
Közben eltelik egy óra, én pedig várok, mintha ezért fizetnének, pedig csak időben itt akartam lenni. Végül hazamegyek, mert a várakozás mindig jobb, mint maga a dolog. Azt mondják. Egy kis izgatottságot érezni. Igazán, mindössze ennyit akartam. A vonat ezúttal nélkülem indul el.

?

Formáztunk egy alakot félelemből és aggodalomból, hozzátettünk egy kis pánikot és megcukroztuk keserűséggel. Azt hittük ezzel valami nagyot teszünk és sikerül végleg megsemmisíteni mindezeket. A jövőre vonatkozólag is. Aztán már csak a mélyen ülő mocsárzöld szemeit láttam. Mindketten ugyanarra gondoltunk. Bármi amit valaha bárki mondott nekünk, csak üres szó volt. Valójában minden szó üres. A szavak nem jók semmire. Neki elég ha a szemébe nézek. Ezt ő is tudta. Mindig átverték. Én csak szerencsétlenül játszottam az életben, de őt... őt tényleg bántották. Sokszor. Sokat. Mindenesetre mindketten kétségbeesetten kerestük az életre a megoldást már évek óta. Nem találtuk. Ma sem találjuk.

Hazugságról

Néha azt akarom, hogy hazudj nekem. Egyetlen kimondott szavad se legyen igaz soha, mert attól tartok akkor úgy érezné magát a szívem, mintha épp most ásta volna ki egy kölyökfoxi, aki csak úgy játékból darabokra cincálná a hátsókertben, majd elégedetten lenyalná a vért a szája széléről és boldog csaholással csörtetne át a tetemen a pórázcsörgést hallva.
Te pedig hazudsz, mintha tudnád, hogy erre vágyom, s kegyes fajta lévén megadod nekem amit akarok.

A kétdimenziós ember

Ismertem egy kétdimenziós embert. Ha szembenézett velem a bal kezét kelet felé, a jobb kezét nyugat felé tárva, csak akkor láthattam teljes valójában. Elég volt 90 fokban elfordulnia, s máris eltűnt a világ elöl. Irigy voltam rá. Leélni egy életet anélkül, hogy lenne előre és hátra, sima vagy domború. A háromdimenziós ember számára talán csak úgy érthető meg ez az élet, ha megpróbálja elképzelni, milyen lehet két üvegfal közé szorítva ébredni egy nap. Még az sem adja vissza, hiszen emberünk tudott forogni, mindössze annyi volt a dolga, hogy vigyázzon magára, mert pontosan derékszögben elfordulva pillanatokra megszűnt létezni. Minden áldott ilyen alkalommal újra meg újra létre kellett jönnie, újjászületni, feltámadni, noha nem hamvaiból és még akkor is, ha senkinek nem jelentett ez a mutatvány semmit. Nem látott csak maga elé. Nem tudta megtapintani a kezem, csak összeérinteni tudtuk mikor elég közel mentem hozzá, az ő síkjába kerülve.
Kezdettől fogva helyén volt az esze. Elsőre megjegyezte a hallottakat, elraktározta a látottakat, egyedül hozta rendbe magát mikor megbetegedett. Volt azonban valami, amit sosem értett meg, s hiába is magyaráztam. Nem tudta milyen háromdimenziós embernek lenni, körbejárni egy fát, körülölelni, mit jelent valójában a tér fogalma, a formáké. Nekünk, háromdimenziós embereknek is nehéz elhinni, hogy talán élnek valahol emberek, akik körbejárnak akkor is ha mi úgy látjuk egyenesen mennek, esetleg számukra nincs idő vagy tér. Elképzelhető, hogy valami egészen más mozgatja őket, amire a legvadabb álmainkban sem gondolunk, s mindez számunkra kívül áll a kézzelfogható világon, túlmegy a megfoghatatlan dolgokon is, hiszen olyasvalami, amit mi nem érzékelhetünk, mint ahogy a kígyók látják a hőt. Talán az a titokzatos valami most is itt van körülöttünk, csak nem érzékelhetjük. Csillapíthatatlan düh járta át minden egyes alkalommal a kétdimenziós embert is, mikor próbálta megérteni a teret. Sokszor hitte jó úton jár, mikor közel sem volt a valósághoz. Végül beleőrült a kielégíthetetlen tudásvágyba. Olyasmit akart magáévá tenni, ami sosem lehetett az övé. Mi is könnyen beleőrülhetnénk kérdésekbe, ha hagynánk magunkat elvágtatni olyan gondolatokkal, hogy vajon hol a világ vége. Ő hagyta magát egyre messzebbre és messzebbre sodródni, míg végül meghalt.
Így érzek én is mikor próbálsz megérteni. Te vagy a kétdimenziós ember az én háromdimenziós világomban.

Álmodtam

Néha eszembe jutott... Néha eszembe jutottak dolgok. Ahogy lógattam a vízbe a lábam arra gondoltam eggyé kellene válni vele. Elterülni egy hatalmas síkságon, vagy hegyek ölébe és csak létezni. Folyékonynak lenni, hogy bármi elmerülhessen bennem és hullámozni. Érezni a halak fickándozását, eltűrni a kérészeket a hátamon, csodálni a tavirózsákat, csalogatni a horgászokat. Aztán a fűben feküdtem és arra gondoltam szivesebben lennék felhő. Lomha, habos felhő és kedvemre változnék, különböző formákat öltenék amibe minden ember a maga álmát képzelhetné. Láthatnának gyönyörű nőnek, vagy kampós orrú boszorkánynak, elefántnak vagy zsiráfnak. Vágyhatnának rá, hogy velem legyenek és ússzanak a végtelen fehér alakomban. Mikor beesteledett csillag szerettem volna lenni. Titkokat hordozni. Végül nem értem volna be kevesebbel, mint az egész égbolt. Én akartam lenni az égbolt. Egy lapos, ragyogó fénypontokkal teli papírlap, ami kidomborítja magát a Föld körül minden éjjel. Homok akartam lenni. Sodródni, felforrosódni és megfagyni. Elporlani és vízbe kerülni, majd fallá épülni. Zátonnyá változni, ami minden elveszett embernek boldogság. Sziget, ahol mindenki megtalálja amit keres. Föld, aminek a mélyén kincs van elásva. Feljött a Hold. Egészen kerek volt. Él a Holdon egy nyúl. A holdbéli nyúl. Tisztán lehetett látni azon az éjjelen. Láttam rajta, hogy végtelenül unatkozik. A Hold egyik oldala, teljesen az övé. Talán van valaki akivel beszélgethet a másik oldalon. Amit mi sosem láthatunk. Vajon a Nap sem látta még? Milyen zord és visszataszító környék lehet a Hold másik oldala. Bár az is lehet, hogy csak a Földnek nem akar soha hátat fordítani. Annyit gondolkoztam ezeken a dolgokon, hogy elnyomott az álom. Először kiskutyákkal álmodtam. Álmodtatok már teliholdkor kiskutyákkal? Ha nem, akkor még sosem voltatok igazán boldogok. A folytatásban víz voltam, felhő, csillag, égbolt és homokszem, de mikor felébredtem örültem, hogy végsősoron csak én vagyok. Ha akarom élvezhetem bármelyiket, érezhetek, láthatok és hallhatok. Szerethetek. Gyűlölhetek. Ez az emberen kívül semmi másnak nem adatik meg.

0:00

Jóéjt nappal.
Pár órával ezelőtt a nap rózsaszínre festette az utcát. Minden ebben a halvány, mégis lüktető, émelyítő színben úszott. Az égen könnyeden folytak egybe a sárgák és a rózsaszínek. Mint a még meg nem dermedt cukormáz, úgy terült szét az égen a két szín. Átmentem az út túloldalára, elbújtam a fal árnyékába. Nem éreztem magaménak a betont végigszántó romantikus ragyogást. Még a járdaszegélyt is elfedte egy különös, sosem látott szín. Az eső felmosott mindent, hogy a nap széthinthesse csillámporát az utakon. Én pedig csak bujdostam az árnyékok mögött. Hiszen egyedül valami vagy valaki sokkal méltóságteljesebb illett volna ebbe a képbe. Én nem. Ma semmiképp.
A kapualj megfelelő rejtekhelynek bizonyult, hogy meglessem az alkony csodáját. Egy darabig figyeltem, de rájöttem, hogy nem ez az a szépség, amire most vágyom. Valami olyasmire van szükségem, ami egy mocskos és félelmetes hátsósikátort is gyönyörűvé és kényelmessé tesz. Ami elhiteti velem, hogy boldog vagyok bárhol vagyok és bármit is teszek.
Jóéjt nappal.
Búcsút mondunk mindennek ami ma történt. Egy kis időre kikapcsolunk. Elaltatjuk a jót, a rosszat, a félelmeinket, áthárítunk mindent az álmainkra. Másik síkra kerül az összes elfojtott érzés. Holnap pedig valami egészen más kezdődik, mégis ugyanaz lesz a világ. Ugyanúgy felkel és lemegy a nap és ugyanúgy hiányozni fog valami megfoghatatlan.

Semmiről

Nyilván a semmi lehetősége, elsőre ijesztőbbnek hat, mint amilyen valójában. Félünk tőle, mert elfelejtjük milyen volt az élet azelőtt mielőtt veszteség ért minket, esetleg soha nem is tudtuk.

Hullócsillagokról

Néha megnyalta a falat hátha cukorrá változott már. Bízott benne, hogy egy nap mikor felkel, minden más lesz. Tegnap hullócsillagot láttam és azt kívántam bár cukorrá változnának neki a falak. Mikor hazaértem a sötétben megnyaltam a szobám oldalát az ágyam feletti részen, de fehér íze volt. Holnap elmegyek, megnyalom a többit falat is és aki látja majd, éjjel a hullócsillagok alatt azt kívánja, bár ne kellene megnyalnom több falat. És akkor minden cukorrá változik majd, és ő boldog lesz, hogy nem hiába nyalogatta egész életében a falakat.

Zenéről

Szombat este van. Csak nézünk egymásra bután. Aphex twin szól. Videójáték hősnek érezzük magunkat. Supermarióként pusztítjuk a józan gondolatokat, hogy kiszabadíthassuk a királylányt. Pedig nem is olyan szép az, de ez a zene ezt kívánja. Megváltani a rohadt pixeles világot mosolyogva, játszi könnyedséggel ugrani el a tűzokádó sárkány elől. Négyzetes a világ... négyzetes és szentimentális. Szeretjük egymást. Szeretjük a kanapét, szeretjük a tévét, szeretjük a pókot a falon, a pókert, a meztelenséget, a felöltözöttséget, a virágokat, a környezetszennyezést, az őszt, a tavaszt, a telet, a nyarat. Legfőképp; ilyenkor nincs olyan, hogy túl sok, humortalan, szégyellnivaló. Néha jó, ha az ember minden további következmény nélkül eldobhatja a gátlásait, de azért elég nagy ocsmányság is, nem?