Ismertem egy kétdimenziós embert. Ha szembenézett velem a bal kezét kelet felé, a jobb kezét nyugat felé tárva, csak akkor láthattam teljes valójában. Elég volt 90 fokban elfordulnia, s máris eltűnt a világ elöl. Irigy voltam rá. Leélni egy életet anélkül, hogy lenne előre és hátra, sima vagy domború. A háromdimenziós ember számára talán csak úgy érthető meg ez az élet, ha megpróbálja elképzelni, milyen lehet két üvegfal közé szorítva ébredni egy nap. Még az sem adja vissza, hiszen emberünk tudott forogni, mindössze annyi volt a dolga, hogy vigyázzon magára, mert pontosan derékszögben elfordulva pillanatokra megszűnt létezni. Minden áldott ilyen alkalommal újra meg újra létre kellett jönnie, újjászületni, feltámadni, noha nem hamvaiból és még akkor is, ha senkinek nem jelentett ez a mutatvány semmit. Nem látott csak maga elé. Nem tudta megtapintani a kezem, csak összeérinteni tudtuk mikor elég közel mentem hozzá, az ő síkjába kerülve.
Kezdettől fogva helyén volt az esze. Elsőre megjegyezte a hallottakat, elraktározta a látottakat, egyedül hozta rendbe magát mikor megbetegedett. Volt azonban valami, amit sosem értett meg, s hiába is magyaráztam. Nem tudta milyen háromdimenziós embernek lenni, körbejárni egy fát, körülölelni, mit jelent valójában a tér fogalma, a formáké. Nekünk, háromdimenziós embereknek is nehéz elhinni, hogy talán élnek valahol emberek, akik körbejárnak akkor is ha mi úgy látjuk egyenesen mennek, esetleg számukra nincs idő vagy tér. Elképzelhető, hogy valami egészen más mozgatja őket, amire a legvadabb álmainkban sem gondolunk, s mindez számunkra kívül áll a kézzelfogható világon, túlmegy a megfoghatatlan dolgokon is, hiszen olyasvalami, amit mi nem érzékelhetünk, mint ahogy a kígyók látják a hőt. Talán az a titokzatos valami most is itt van körülöttünk, csak nem érzékelhetjük. Csillapíthatatlan düh járta át minden egyes alkalommal a kétdimenziós embert is, mikor próbálta megérteni a teret. Sokszor hitte jó úton jár, mikor közel sem volt a valósághoz. Végül beleőrült a kielégíthetetlen tudásvágyba. Olyasmit akart magáévá tenni, ami sosem lehetett az övé. Mi is könnyen beleőrülhetnénk kérdésekbe, ha hagynánk magunkat elvágtatni olyan gondolatokkal, hogy vajon hol a világ vége. Ő hagyta magát egyre messzebbre és messzebbre sodródni, míg végül meghalt.
Így érzek én is mikor próbálsz megérteni. Te vagy a kétdimenziós ember az én háromdimenziós világomban.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése