Combfixet húzok, feketét, fekete alsóneművel. Térd alá érő szoknyát veszek fel, szövetkabátot. A hajam kontyba fogom, majd két biztos vonással tus kerül a szemhéjamra, a számra pedig bordó rúzs. Belelépek a magassarkúmba és elindulok az állomásra. A kalap! A kezemben fogom a válltáska mellett. Az állomáson jegyet kérek csak oda, a peronon állva fújja a sálamat a szél. Fehér selyemsál. Hófehér... nem... még a hónál is fehérebb. Hirtelen megpillantom magam kívülről ahogy kétségbeesetten bámulom az elhaladó embereket, a vonatot, a búcsúzkodó sokaságot. Felteszem a szemüvegem. Az emberek nem látnak át rajta. Ezért van. A fél életünket azzal töltjük, hogy eltakarhassuk magunkat. A hosszú szoknya alatt pedig fekete combfix lapul.
Ülök az állomáson, mozdulatlanul várok a vonatra. Még másfél óra. Régen mindig együtt utaztunk volna ha nem késsük le az utolsó járatot egyszer, kétszer, háromszor, négyszer. Mellettem bőrönd, minden gondosan bepakolva. Két fogkefét is csomagoltam.
Az emberek váltakoznak, minden szalad, csak én ülök ott egy helyben egyedül. Nemsokára ott leszek nálad. Milyen jó ez a néma vágyakozás itt az állomáson... ahogy telnek a percek, a szívem egyre gyorsabban dobog. A sarkak nemsokára érintik a vonat mocskos padlóját, aztán a ruhák amik rajtam vannak percről percre jobban és jobban magukba szívják a kabin jellegzetes szagát. Elhelyezkedem az útra, de akkor már nagyon izgatott leszek, mint mindig, ha a vonat elindul velem hozzád. Akkor már tudom; este veled alszom el.
Közben eltelik egy óra, én pedig várok, mintha ezért fizetnének, pedig csak időben itt akartam lenni. Végül hazamegyek, mert a várakozás mindig jobb, mint maga a dolog. Azt mondják. Egy kis izgatottságot érezni. Igazán, mindössze ennyit akartam. A vonat ezúttal nélkülem indul el.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése