Jóéjt nappal.
Pár órával ezelőtt a nap rózsaszínre festette az utcát. Minden ebben a halvány, mégis lüktető, émelyítő színben úszott. Az égen könnyeden folytak egybe a sárgák és a rózsaszínek. Mint a még meg nem dermedt cukormáz, úgy terült szét az égen a két szín. Átmentem az út túloldalára, elbújtam a fal árnyékába. Nem éreztem magaménak a betont végigszántó romantikus ragyogást. Még a járdaszegélyt is elfedte egy különös, sosem látott szín. Az eső felmosott mindent, hogy a nap széthinthesse csillámporát az utakon. Én pedig csak bujdostam az árnyékok mögött. Hiszen egyedül valami vagy valaki sokkal méltóságteljesebb illett volna ebbe a képbe. Én nem. Ma semmiképp.
A kapualj megfelelő rejtekhelynek bizonyult, hogy meglessem az alkony csodáját. Egy darabig figyeltem, de rájöttem, hogy nem ez az a szépség, amire most vágyom. Valami olyasmire van szükségem, ami egy mocskos és félelmetes hátsósikátort is gyönyörűvé és kényelmessé tesz. Ami elhiteti velem, hogy boldog vagyok bárhol vagyok és bármit is teszek.
Jóéjt nappal.
Búcsút mondunk mindennek ami ma történt. Egy kis időre kikapcsolunk. Elaltatjuk a jót, a rosszat, a félelmeinket, áthárítunk mindent az álmainkra. Másik síkra kerül az összes elfojtott érzés. Holnap pedig valami egészen más kezdődik, mégis ugyanaz lesz a világ. Ugyanúgy felkel és lemegy a nap és ugyanúgy hiányozni fog valami megfoghatatlan.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése