Nagyokat nyeltem a különleges alkalomra tartogatott orosz vodkából. Azt képzeltem egyszer körbeülünk egy nagy asztalt, felespoharakból kortyoljuk tisztán, koktélokat keverünk belőle, szép ruhát húzunk és mosolygunk egymásra, az est fénypontjaként pedig kidobatjuk magunkat az első utunkba kerülő helyről. Nem így lett.
Ültünk egymással szemben az ágyamon és azt mondtad többre vágysz. Kevés az, amit az élet nyújt. Eltávolodtunk, nekem más lett, neked más lett, nekünk folyton más volt, egymás sosem. Hozzám jöttél, mert nem érted hogyan lehet élvezni bármit, ötlettelen vagy és kiégett. Én pedig az utolsó reményed. Egy pillanatig gondolkoztam csak, aztán már a kocsidban ültünk, cigikkel bódítottuk az estét, a vodka pedig már akkor ott lapult a táskám mélyén. Nem telt bele fél óra és a városban fellelhető összes partikellék a birtokunkban volt, színes műanyagpoharakat tettünk a fülünkre, hogy később még inkább pszichedelizálódjanak a hangok és koktélernyővel ittuk még a sört is. A töltésen lehajtva kis híján a vízben végeztük. A motorháztetőn fekve fogyott el az első üveg bor, majd előkerült a már említett vodka, az autó pedig lemaradt mögöttünk, nem bírta a tempót.
Valahonnan felmartunk egy medve jelmezt amit felhúztál és abban ugráltál a térdig érő szökőkútban. Olyan volt ez az egész, mint egy utolsó őrült ámokfutás, valamiféle halál előtt. Az is volt, mert tudtuk többé nem lesz ilyen, hogy mi ketten együtt, vagy bárkivel kettesben akivel ilyen, mert nem szerelem, de nem is barátság, és a csók sem szédít el, csak kell. Persze ezen az utolsó találkán már nem, mert neked menyasszonyod van, nekem pedig közben életem lett, ezért nézhetek egy medvét ugrálni a szökőkútban, de én már nem ugorhatok be mellé, csak énekelhetem neki a Bear in the fountain-t. Virágot tűzhetek a hajába, viszont nem simíthatom el az arcából. Az arcodból. Mert medve vagy. Nekik nincs hajuk. Mikor megismertelek még mindened volt; szabadságod, fesztelenséged, céljaid, ma szerelmed és ezért félsz mindentől, óvod a biztonságod.
Az utolsó bűnös korty után, büszkén jártam az örömtáncom és ugrottam a hátadra, mert azt még talán lehet, ameddig medve vagy és nem férj, addig lehet. Utána mindig ing lesz rajtad, amit nem koszolhatsz össze, mert a feleséged nem fogja tudni rendesen kimosni a foltot.
Ezt a képet festettük útban az utolsó emlékek közt szereplő házibuliba, ahova már színes napszemüvegekben mentünk egy strandlabdával, atlétában és sortban. Képzeletbeli ecseteinkkel megalkottuk a jövődet egy alkoholos mámorral átitatott vászonra, hiszen a házasság nem csupán foltos ing és áldozatok sora. Ha mégis az, hát előttem tudod meg és legalább egyikünk haladhat egy másik úton.
Elmondtad, hogy imádtad mikor az emberek látták mennyire jól elvagyunk, mikor a barátaim őrült féltékenységi rohamot kaptak amint megjelentél és, hogy én veled mindig inkább elmentem hintába ülni, mint bárki mással bármit csinálni, s minden ami történt, mindenfajta szexualitástól távol, a kettőnk titka maradt, ettől lengte körbe mások számára egyfajta erotika. Ezért néztünk össze hamiskás mosollyal a tippelgetések hadára reagálva. Hancúr? Nem. Csak csúszda és libikóka. Ki hitte volna ezt el?
Hajnaltájt már egy franciaágyon fekve pipáztunk, szólt valami zene, amiből semmit nem hallottunk. Nevettünk az életen, egymáson, az időn, a szituáción, leginkább a semmin, emlékszem még meg is kérdezted, hogy amit mondunk tényleg ennyire vicces-e, vagy csak az állapotunk teszi, mire én megkérdeztem beszéltünk-e egyáltalán. Füst és lila fények. Olyan volt, mint egy nagy szivárvány alatt feküdni, még az aranyat is látni véltem az aljánál, de nem kellett. Reggel otthon ébredtem, te pedig már a repülődön ültél útban az esküvődre.
Felszálltál az égbe, hogy végre leugorhass a felhődről, s ezért minden tiszteletem a tiéd. Nekem még maradnom kell azt hiszem.
*A legjobb barátnak a világon
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése