Éjjel van. Lágyan hullámzik a víz, a Hold sugarait megtörve. Tán már hajnali 1 is elmúlt. Magányosan üldögélek, az esti szellő a hajamba bele-belekap. Hüvös van, de nem fázom. Máskor ez az egész olyan zord. Most minden más, mint a mesékben; nem érzem a hideget alattam, körülöttem. Az ég éjkék, nem fekete, mint máskor mikor kijövök. Nem égnek a lámpák, nem röhögcsélnek a részeg tizenévesek a parton, nem civakodnak frissen szakított párok a sétányon, egy lelket se látni. Az az öreg bácsi sem ül most kint, aki minden nap a feleségét siratva gubbaszt egy padon néma csendben a saját kis világában matatva. A felesége meghalt. Sokszor gondolkoztam mit érezhet mikor épp mögötte veszekszik két ember, akik még itt vannak egymásnak. Őt a szerelmétől a halál választotta el 60 év után. Sosem fogja kiheverni. Azt hiszem ha valakinek, hát neki van oka búslakodni. Könnyek már nem jönnek a szemébe. Régen a feleségével minden nap a parton múlatták az időt öreg óráikban. A parton ülve, talán még mindig érzi őt és csak hazatérvén a jéghideg, üres lakásban hasít belé újra a tudat, s ott lesz megint magányossá, ahol előtte annyira biztonságban érezte magát - az otthonában.
Mindez csak úgy végigfut az agyamon, aztán a saját életemről elmélkedem. Mások külföldre menekülnek a világ elöl, én a vízpartra, de itt még a Hold is csak nekem világít. A mai égbolt utánozhatatlan kék színe is csak miattam van. Megint emlékek törnek elő, de mostanra olyan eseményekkel, amiknek részese voltam. Máris érzem egy pokróc szúrós ölelését, és egy számomra fontos ember közelségét. Bizonyára emlékszel. Mindketten féltünk és remegtünk, bár azon a nyári estén foghattuk a hidegre. Rám néztél és az arcomhoz nyomtad a fejed. Hirtelen szertefoszlik a kép. Hiszen ennek már 4 éve. Újra egyedül ülök a nyirkos füvön, a hideg egyre jobban átjár. A képzeletbeli pokróc eltűnt mindenestől. Csönd van. Az egyetlen amit hallani lehet, a fűzfák ágainak susogása. A csend hangja. Úgy érzem magam mint aki most ébredt. Végre visszatérek a földre. Újra érzem a végtelen csalódottságom az emberekkel szemben. Érzés? Ez pillanatnyilag nem a legjobb szó. Az agyam súgja mit kéne éreznem, de most mintha kiégtem volna. Mintha vége lenne. Ugyanazt a testet érzem mint eddig, vagy mindössze 21 gramm nyomja a puha füvet? Elmenekültem a világ elöl, és ez az érzés most felszabadít. Talán végleg itt kellene hagynom az eddigi életemet. Bárhová megyek mindenhol ott lesznek azok akikben csalódtam. Mindenki, azaz VALAKI, egyetlen ember. Az, aki miatt elfordultam a többiektől. Most mit tegyek? Bízzak meg egy másik emberben feltétel nélkül, vagy ne bízzak senkiben és éljek teljesen egyedül? Mert ezt már nem bírom. Egyedül a gyilkos gondolataimmal, olyan mintha hurkot tekernék a saját nyakam köré, de ha újra rábízom magam valakire abból semmi jó nem sülhet ki. Megvan hát a válasz, másokkal, de mégis egyedül. Sok az ilyen ember, magányos, még ha rengetegen veszik is körül. Olyan ez, mint idecsöppenni egy másik világból. Minden megvan, minden gyönyörű, de semmit nem élvezhetsz ki, mert nem ide tartozol. Egyszerre meggondolom magam. Ez így nem élet. Vissza kell jutnom a világomba... Egy lépés, két lépés, érzem ahogy elnyel a mélység, a víz csillog körülöttem ahogy lehúz a sötétség. Lent ijesztő, a tüdőmbe szökik a feketeség, nem érzem az oxigén áramlását, hangtalanul próbálok menekülni, de nem sikerül. Pár perces tusám után megszűnik a kínlódás és érzem, könnyű a testem. Szabad vagyok! Bármit teszek, bárhová megyek, sosem lesz semmi gondom! Test nélkül olyan könnyű minden... visszasétálok a partra, a homok selymes, a szél simogat, semmitől sem kell félnem. Elrugaszkodok a földtől: végre repülhetek, ahogy mindig is akartam. De nem jutok messzire. Megpillantok egy láncot a bokámon. Kétségbeesek. Ez eddig nem volt itt, mi van a lelkek szabadságával? Rángatom és próbálok kibújni belőle, de képtelen vagyok. Majd meglátom a nevet rajta. Az ő nevét. Sosem szabadulhatok.
A felismerés élesen hasít belém. A föld forogni kezd, szédülök, sosem voltam még ilyen rosszul. Mintha visszarántana a mélység, becsukom a szemem mert már így sem látok semmit. Erőtlenül dőlök a homokba. A holtak már nem ájulnak. Mi történik akkor most velem? Érzem, hogy valami láthatatlan erő beszippant, mintha tornádó húzna egy pont felé. A lelkem visszazuhan a testembe, a szemem azon nyomban kinyílik. Furcsa... hogy történhetett? Körülöttem emberek, kiköhögöm a tüdőmből a maradék vizet. Őrületes nyomást érzek és fájdalmat minden porcikámban. Egy erős kar feljebb húz, egy puha pokrócra. Hatalmas deja vut élek át. Még mindig iszonyatosan fáj mindenem, kimerülten és tehetetlenül fekszem a meleg pokrócon. Végre tisztul a kép, de csak homályos foltokat látok. A hangok zajjá válnak a fejemben. Többen a nevemet mondogatják, de nem értem miről beszélnek. Nem tudom hány perc, óra telik el így szinte öntudatlanul, de végre eltűnnek az emberek. Minden érintés olyan hideg volt. A hangokat még mindig hallom, de most távolabbról. Valaki viszont még mindig mellettem van. Meleg könnyek hullanak a kezemre. Sír. Betakar a pokróccal és rám borul. Ez már nem deja vu, mindent határozottan érzek. Hát mégsem voltam egyedül.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése