Fájdalmat akartam okozni. Bárhogy. Szavakkal, tettlegességgel. A háború már véget ért. Nélkülem. Csak elkeseredetten ballagtam a romok között. Szerettem volna részt venni benne. Szerettem volna felmutatni valamit a későbbiekben. Kivenni a részem a bánatból, a keserűségből, az éhezésből napokon át, az átvirrasztott éjjelekből, nappalokból, a félelemből, a győzelem utáni őrületből, örömből, megkönnyebbülésből. Talán ilyen lett volna, talán nem. Ezek mind elképzelések, hiszen egyáltalán nem vehettem részt semmiben. Amit én láttam: hamu és por. Elővettem a megtépázott jegyzeteimet és írni kezdtem. Egészen másról mint eddig, hiszen a helyzet is merőben eltért az eddigitől. Az írás mindig megnyugtat. Egyetlen menekülés a kínból. Mindig mindenről lemaradtam. Sosem szeretett igazán senki. Hiányzik az életemből az első szerelem, a viták, a szenvedélyes békülések, a sírások, a nevetések. Hiányzik a család - a hétvégi ebédek, a közös kirándulások. Kutyám sem volt soha. Csak egy macska jött oda hozzám néhanapján még ott, ahol születtem, de az sem az enyém volt. A kényeztetésért cserébe úgy tett, mintha őszintén szeretne. Ahogy mindenki. A saját anyám sem szeretett igazán. Sőt még én sem éreztem magam szerethetőnek. Elkeseredetten vágytam a társaságra, hogy valakinek én jelentsem a mindent. Azt sem bántam volna ha gyűlölnek, de azt igazán. Végletes érzelmek kellettek. Elég volt a sok majdnemből és mindjártból. Egy füstölgő fémhengert rugdostam. Mindenem véres volt. Megkóstoltam a dohánnyal keveredett piros masszát a kezemen. Az ízétől képek százai suhantak át az agyamon a nemrégiben zajló csatáról. A halottak... a gyilkosok... az áldozatok... a győztesek - ha voltak ilyenek. Összeszorított fogakkal mentem tovább. Csalódott voltam. Meghasadt. Körülöttem zokogó nők és gyerekek hangját lehetett hallani. Úgy sírtak, mint a magukra hagyott állatkölykök. Életben maradtak, hát nem ez volt a cél? Segítségért könyörögtek. Odanéztem, megálltam. Egy kis vizet is elővettem, de az egészet a földre öntöttem. Mindet. Gyengék... sosem kellett igazán erősnek lenniük. Nem úgy, mint nekem. Olyan volt ez, mint a bosszú, és egyáltalán nem éreztem keserűnek. Édes volt, mámorító. Bosszú azok ellen, akik sosem vétettek nekem, azok miatt, akik viszont igen. Akik hazudtak nekem. Akik úgy csináltak, mint az a kéjsóvár macska a szomszédból. A gyűlölet úgy áradt szét a testemben, mint a világ leghalálosabb mérge. Nevetni kezdtem, ugrálni, majd tönkretettem mindent ami a közelembe került. Addig kínoztam egy félholtat, míg végül nem az életéért, hanem a halálért könyörgött. Ez megnyugtatott. Sokáig néztem hogyan száll ki belőle az utolsó szikra is. Már rég nem vert a szíve, de még mindig csak bámultam. A szemhéjai közül üveges szemgolyók meredtek közvetlen a szemembe. Sosem nézett rám senki. Sosem akartak igazán látni. Sosem gondoltak rám. Soha. Buta kifogásokkal ráztak le, igen. Pedig én őszintén szerettem őket. Leültem, megint írni kezdtem. A soraim zavarosak voltak, ahogy zavarodott voltam én magam is. Számtalanszor újrakezdtem a rövid történetet amibe belefogtam, de mindig rossz volt, mindig! Pedig tudtam, hogy az írás az egyetlen ami segíthet. Lángoló fákról, zuhanó vadászgépekről, gránátokról, bombákról, katonákról, szagokról, ízekről, érzésekről, színekről, hangulatokról, mindenről írtam, mindent összefüggésbe hoztam a csatával, azzal amire vágytam, írtam a hatalmas energiákról, a zavarról, a zavarban az összeszedettségről, a segítségnyújtásról, árulásról, eltaposásról. Mégsem volt jó. Vannak dolgok amiket nem lehet anélkül leírni, hogy átélted volna őket. Ha csak a porát látod. Azt a rettentő ürességet, az idegesítően fájdalmas segélykiáltásokat. Az én kiáltásom sosem hallották. Ellenére minden emberi hangnak, a csend nyomasztó volt. Szinte gyilkolt a hangtalanság a zajban. Az ég szürkén terült el felettem. A fák kopaszon álltak. Én ezt nem akartam. Én tenni akartam valamit, és most itt vagyok ebben az űrben. A semmiben. Az ürességben. Bágyadtság. Mikor lesz már vége? Lőni kezdtem a csendbe, hogy megszűntessem ezt a dühítő állapotot. Aztán éreztem, hogy minden sötétülni kezd, a homályba vész...
Egy üres szobában ébredtem. Csak egy darabokban heverő széket láttam, a jegyzeteimet és egy légmentesen zárható tasakot. A kezem törött volt. Hallani véltem egy régi dalt a 60-es évek végéből... A falon érthetetlen rajzok, a füzetemben kusza vonalak. Ezt neveztem én írásnak? Kinéztem az ablak rácsán. Délelőtt lehetett. Kint ragyogott a nap. Majd egy ajtóra fordult a figyelmem, és abban a pillanatban már le is nyomódott a kilincs. A legjobb barátom esett be rajta izzadtan, fehéren, mint a hó. Mindent megtett, hogy hideg kezével belém kapaszkodhasson. Görcsösen szorított, miközben bárgyú vigyora harsány, de összeszedetlen nevetéssé vált. A szeme ugyanolyan halott volt, mint a hulláé a képzeletemben. Hiszen csak az agyam szüleménye volt az egész! Éreztem, hogy nem bírom. Lassan minden kezdett világossá válni. Újra magasan kellett lennem, magasabban mint eddig bármikor. A nappali felé menet idegesen löktem félre mindenkit aki az utamba állt. Dehát sietnem kellett egy újabb adagért, hiszen az életet nem lehet 5 percnél tovább teljes valójában elviselni...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése