Bűnösnek neveztek, mert megbocsáthatatlant tettem. Bűnösnek éreztem magam, mert megbocsáthatatlant tettem. Bűnösnek neveztek, de csak a szemükkel tették. Vezekeltem, de meleg takaró alatt és altatásban tettem. Pár évtizede az életemmel fizethettem volna egy ilyen bűnért, most még a kezemet fogva sírtak is, velem együtt, mellettem. Sírtak még a világ másik végén is, Amerika egy eldugott zugában. Folyatták a könnyeiket, mert nem tudtak mit kezdeni a sajnálattal teli megvetéssel.
Aki hozzám hasonlót él át, sok íratlan szabályt szeg meg egyszerre és mindezt a szerelem nevében, mert azt hiszi így elbújhat az istene, az emberek elöl.
Lemezteleníti magát egymás előtt két ember, mielőtt búcsút mondanának. Gyűlölik a gondolatot, hogy nem lehetnek többé együtt és ettől soha nem érzett szenvedéllyel ölelik egymást, a lehetetlent akarják, együtt lenni, a testük csupaszon simul egymásnak a fizika törvényeit sértő alapossággal, de az egész tettük annyira sértő és szemérmetlen, hogy elrejtőznek egymás szemében.
Ez szeretkezés volt, igaz? Ezt kérdezte.
Bűn volt, megbocsáthatatlan. Ahogy minden szerelem az. Ahogy minden lázadás az.
Egy gyereknek nem lehet gyereke. Így verik le ezeket a szerelmes lázadásokat, mert ha valaki túl erősen lázad, nem árt véres példát statuálni. Persze ott a vihar előtti csend.
Emlékszem még mennyire megijedtem az első vérfolttól a bugyimon, de ugyanúgy megijedtem, mikor ez a folt elmaradt. A gyerekek félnek a felnőttségtől. Féltem én is, hogy fel kell nőnöm.
Júniusban a kapuig kísértem. Papucsban ágaskodtam a szája felé, belemélyesztettem a körmeim az öltönyébe és nem akartam ereszteni.
Munkába igyekvő emberek suhantak el mellettünk, de akkor még senkit nem érdekeltünk, pedig ennek sikítania kellett volna. Ahogy álltunk ott hárman miközben életemben először azt mondtam szeretem. Már akkor hárman voltunk. Már akkor hárman voltunk mikor megkérdezte szeretkezés volt-e és akkor lettünk hárman, mikor először azt mondta szerelmes belém.
Nem akart elengedni, de azt egyikünk sem gondolta, hogy mi mostantól örökre, egy apró lénnyel, ami kettőnk tökéletes keveréke.
A gyerekek álomvilága hatalmas, de valóságuk apró, néhány fa, amit megmásznak. Egy babával a nyakunkban nem tudtunk volna több fát megmászni.
Hetekkel az első nőgyógyásznál tett látogatásom előtt szívdobogást álmodtam, majd ahogy elhalt ez az egyébként is gyenge és nehezen azonosítható hang, észrevettem, hogy apró testrészek közt ülök az ágyamon. Elrejtettem őket, mert torzak voltak, aztán soha többet nem gondoltam rájuk.
Kiscicaként doromboltam be magam a legkényelmesebb helyekre a hasamat fogva. A kiscicák nem szülhetnek még kisebb cicákat, egy ponton vége. Persze a macskákat könnyedén megöljük, ha arról van szó, vakon zsákoljuk be őket, ők megfulladhatnak.
Ez kegyetlenség, néhányan sírnak is miatta, de nem gondolunk erre túl gyakran. A világ számára ez nem baj. Így szabad gyilkolni, ahogy a nagyoknak. Ahogy a háborúk kirobbantói öletnek le ezreket ártatlanokkal, büntetlenül, a sajátjaik közül, úgy mi is ítélkezhetünk olyan állatok felett, amiből millió és millió másik van. Így lehet - szabad - gyilkolni, és még egy módon: úgy, hogy közben sajnálnak is érte, pedig nincs a gyerekgyilkosoknál bűnösebb bűnös, de ameddig nem néz rád, a saját véred elteheted láb alól és hiheted, hogy könnyebb lesz mindenkinek.
Azt hittem könnyebb lesz, pedig néha egy legyet is sajnálok lecsapni. A légy is büntetlenül gyilkolhatna, mert olyan sok van belőle sosem találnánk a bűnösre, és olyan kicsi is...
Olyan kicsi, mint én voltam akkor, mikor becsuktam utána a kaput, de ott maradt valami belőle, bennem. Kicsit elvette az életem, viszont adott egyet amivel kedvünkre játszhattunk Istent.
Adta, elvette. Valójában Isten játszott velünk. Összetörte egy huszonéves fiú álmát Amerikában. Ironikus egy fickó, nem igaz? Kicsit elvette két fiatal életét, úgy, hogy közben azt hitték ők veszik el valakiét, őt játszva.
Bár ezt igazából utólag gondoltam. Mikor történt, még nem bűnös, hanem áldozat voltam, aki kikapartat magából egy babát, akinek már élete van, aki már izgatottan várakozik, megöleti másokkal, akiknek erre engedélye van, de nem azért, mert kegyetlen, hanem mert nem volt szerencséje. Másokért tettem: a szerelmemért a világ másik végén, a családjáért, az én családomért, a közös jövőnkért és a baba érdekében, mert nem voltunk hozzá elég jók. Nehéz lett volna felnevelni, meg aztán nem is biztos, hogy mi örökre együtt és akkor a szegény gyerek...
Az szeretkezés volt?
Aznap éjjel egy hátsósikátorban bottal agyonvertem egy kutyát. A szilánkosra tört koponyája egy darabja átszúrta a szemét, amivel könyörgött, amibe végig mélyen belenéztem. Olyan mélyen, mint akkor, amikor a szerelem szemébe néztem.
Az szeretkezés volt. Szerelem volt és gyilkosság, de nem, mégsem vagyok bűnös. Nem vagyok bűnösebb másoknál.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése